Farkasrét
Halotttak napja, 2011
a lejtőn fölfelé. Süt a nap, az árusnál
sorba állítva a mécsesek. Szemben a
különös traverz a ravatalozó előtt még
ma is azt a napot hirdeti, amikor
- szintén napsütésben – apát leeresztették
a fagyos földbe. Hány éve annak? Lassan
elindulunk. Belém kapaszkodik, a bátyám
a gyűrött műanyag zacskót hozza, benne
kissöprű, rongy, művirág. Kellékek halottaink
emlékének ápolásához. A fordulóig
simán feljutunk, a vékony törzsű fa
itt hajlik vissza apósom sírjára. Csak
távolból nézünk rá, most az erőnket
koncentrálni kell. Hiszen a nagy, a cél-
egyenes következik. Már látszik a sír:
a domboldal hullámain ringó, sodródó
bárka. A fekete márványba vésett, ismerős
aranybetűk nagyszüleim nevét jelölik.
Pedig most már Mandus is a sírban,
anya fiatalabb testvére, aki gyorsabb
volt nála. A két lépcsőfoknyi magasságba
nem tudunk fellépni, nagyot kerülünk,
de végül odaoldalazunk az egymáshoz
torlódó sírok közt egyensúlyozva.
Anya leül, mi lesöpörjük a műkövet, a nyári
művirágot télire cseréljük. Két csokrot
hozott anya, egyet a szüleinek, egyet testvérének.
Meggyújtjuk a mécsest, keresztet vetünk,
imádkozunk. A hulló napsugárban levelek vitorláznak.
Aztán apához kell eljutnunk. Jó, hogy közel van,
és most lefelé araszolunk. Ugyanaz a rituálé.
Nézzük a vak betűket, a felfoghatatlan
évszámra megint rácsodálkozunk. Nem
veszünk össze semmin, csak marakodunk,
mint farkas csapat a napsütötte réten,
sebeinket nyalogatjuk.
Hazafelé megy legnehezebben. Többször meg
kell állnunk, nem is titkolja, fáj minden
porcikája. Lelassul, elbizonytalanodik, megáll.
Újraindul. A sárga levelekbe takart sírok
közt apró jeladók: mécsesek kitartó lángja.
Estére már csak ők maradnak itt,
kuporgó farkasok szembogarai, őrzik
halottaink emlékét, amíg el nem alszanak.
Horkay Hörcher Ferenc