Papp Máté

Az Uránia Filmszínház éjszakai vetítésén járva különleges élményben volt részem, hiszen az est dramaturgiájának megfelelően egymás után ül(het)tem be Tarr Béla utolsó filmjére, A torinói lóra, valamint Jankovics Marcell animációs Madách-feldolgozására, Az ember tragédiájára.

Elég elvetemült ötlet volt részemről e vállalkozás, melyet nemcsak az a tény erősített meg, hogy a vetítések éjszaka tizenegy órától hajnali ötig tartottak, hanem a két film eltérő karakterű, mégis hasonlóképpen fajsúlyos tartalmi és formai kihívásai is. Szóval, azt gondoltam, hogy A torinói ló apokaliptikus kontemplációja után már nem igazán fogom „színről-színre” látni Jankovics adaptációját. Mégsem álmos szemek által homályos tekintettel néztem végig Az ember tragédiáját, hanem ugyanolyan éber és feszült figyelemmel, mint a Tarr-film emberi tragédiáját.

Nem hinném, hogy tudatos gesztus volt a szervezőktől a két film egymás mellé rendelése, mégis mintha nem lett volna véletlen az alkotások ily módon való összekapcsolása. Mert Tarr rendezése a teremtés visszavonásáról szól; a cselekmény hatodik napjának végén sötétség borítja be a földet, az emberek pedig magukra maradnak. Madách műve ehhez képest az isteni genezissel (a nappal és az éj szétválasztásával), illetve az emberpár teremtésével kezdődik…

Az utolsó idők vergődését végigkísérő néző így – lélegzetvételnyi megpihenés után – egy pillanat alatt csöppenhetett bele a világ keletkezésének csodájába, hogy aztán a történelem tragikus kálváriájának stációi ismét az emberi lét rekviemjének előképét idézzék föl benne. A saját farkába harapó kígyó esete ugye, ami az örök visszatérésre utaló szimbolikusságával nem is áll olyan messze egyik mű esszenciájától sem. Hiszen a Tarr által leképezett folyamatok kényszeres, mégis újrakezdést sejtető ismétlődése, valamint a madáchi küzdés eszméjének jövőt ígérő artikulálása a látszat ellenére nem a reményvesztettség jegyében fogant művészi alakzatok. Inkább kétségbeesett kiáltások, melyek ugyanabból az emberi mélységből, a teremtés világba vetettségéből fakadnak föl.

Erőltetett lenne a véletlennek köszönhető asszociációk mentén, párhuzamosan elemezni a két művet, de a kapcsolódási pontok egyértelműek. Megdöbbentő volt számomra például az, hogy milyen ambivalens istenképek tükröződnek a filmekben: A torinói lóban Isten látensen, mintegy hiányként van jelen, vagyis a visszafelé lejátszódó teremtéssel együtt ő is megsemmisülni látszik; a Jankovics-féle Tragédiában mindenható teremtőként, majd tétlen alkotóként jelenik meg, aki látszólagos jelenvalósága ellenére ugyanolyan idegennek és alaktalannak tűnik, mint Tarr világában. Ez az érzet egyszerre töltheti el félelemmel és kétkedéssel a befogadót, hiszen a gondviselő hiánya és jelenléte ugyanarra a kiszolgáltatott teremtményre vonatkozik, aki ugyanúgy magára van hagyva mindkét esetben. A két koncepció közti különbség persze szembetűnő, de mégsem nyilvánvaló. Madách/Jankovics művében (legalábbis a kozmikus keretszínekben) az ember közvetlen kapcsolatban van Istennel, sőt a transzcendencia démonikus erőivel is, nevezetesen Luciferrel, aki végigkísér(t)i az egyes színeket. Ezzel ellentétben Krasznahorkai/Tarr univerzumában az elemi szükségletekre korlátozódott ember még közvetett (hit vagy hitetlenség általi) kapcsolatban sincs semmiféle metafizikai jelenséggel. Teljeséggel közömbös, hisz az Ige, ha el is jut hozzá, nem közölhet vele örömhírt, sőt semminemű üzenetet. Megszakadt a kapcsolat teremtő és teremtett között, hisz Isten már azelőtt meghalt az emberekben (ha egyáltalán élt bennük azelőtt), hogy a világvége eljött volna. Így nincs utolsó ítélet sem. A torinói ló szereplői semmit sem értenek; csak annyit tudnak, hogy rájuk sötétedett, és hogy a petróleumlámpa nem kap lángra. A Tragédia által elmesélt bűnbeesésre sincs felold(oz)ás, hisz ebből a műből is kimarad a megváltó mozzanat. Isten kifürkészhetetlen üzenete/ítélete és Lucifer hűséges pártfogása alatt folytatódik a szüntelen emberi küzdelem. Tarr szereplői közömbösen és tudatlanul, Madách figurái kétségbeesetten és értetlenül állnak szemben az örökkévalóságig magára hagyott teremtéssel és teremtett létük kiismerhetetlenségével.

A torinói ló, mintha – nyilván most csak asszociáció szintjén – a Tragédia eszkimó-jelenetét tágítaná ki az ember ösztönlétszerű, már-már állatias leképezésével, amiben azért még felismerhetőek az egymásra utalt emberség elmosódó formái. „A Nap mint veres, sugártalan golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság. Az előtérben néhány korcs nyír, boróka és kúszófenyő-bokor között eszkimó viskó. Ádám mint egészen megtört aggastyán, bot mellett jő lefelé a hegyekről…” /Madách Imre: Az ember tragédiája, tizenegyedik szín/ Tarr filmjének gyér növényzetű, sivatagszerű környezete, illetve kőből és fából összetákolt házikója mintha hasonlítana ehhez a kopár vidékhez. Csak éppen itt nem havat, hanem port kavar fel a süvítő, hideg szél. Ádám és Éva alakja helyett pedig egy szintén aggastyán-korban lévő, megtört apa és alázatos, együgyűen szótlan lánya lesznek kitéve a kiüresedett, kegyetlen természet viszontagságainak. Ugyanazon a senkiföldjén vesztegelnek ők is, mint az eszkimó-színbeliek.

Tarr puritán, szegényes, ugyanakkor rendkívül szuggesztív képi világa után kifejezetten élénkítő hatású Jankovics rajzfilmjének plasztikussága és formagazdag vizualitása. A metamorfikus, koronként változó történelmi/stílustörténeti arculat mögött azonban – az évezredek és századok látszólagos színeváltozása ellenére – ugyanez a kozmikus senkiföldje húzódik. Az elvesz(ej)tett, sivataggá lett isteni kert képe, melyből az ember szépen, lassan kirajzolódik.