Zsurzsán Anita
Beszámoló a „Versre magyar, hí a haza” vitaestről a kortárs politikai költészetről
Létezik-e egyáltalán olyan Magyarországon, hogy kortárs politikai költészet? Így bocsátották vitára a kérdést a Szatyor Bárban, a FISZ és a Szépirodalmi Figyelő szervezésében megrendezésre kerülő vitaesten.
Létezik-e egyáltalán olyan Magyarországon, hogy kortárs politikai költészet? Így bocsátották vitára a kérdést a Szatyor Bárban, a FISZ és a Szépirodalmi Figyelő szervezésében megrendezésre kerülő vitaesten. Pápay György, a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztőjének nyitóbeszédében rá is kérdezett, hogy a zsúfolásig megtelt galéria hallgatóságát vajon a politika vagy a költészet vonzotta ide. A kérdés jogos, hiszen az első kör párbajozói Kukorelly Endre és L. Simon László közismert politikus költők (avagy költő politikusok), mellettük pedig Schein Gábor és Szálinger Balázs vettek részt az eszmecserében, Kollár Árpád moderálásával. A vitaest apropója a főként az Élet és Irodalom hasábjain, hónapok óta zajló vita Kemény István és Térey János politikai (-nak szánt) verseivel kapcsolatban.
Az első kör vitaindító kérdése tehát valóban úgy hangzott, hogy van-e egyáltalán politikai költészet, amelyre érdemileg Kukorelly Endre adott választ, az ő álláspontja szerint minden szöveg, tehát a vers is a valóságra reflektál, így a legtöbb mű óhatatlanul is a politikumban értelmeződik. Szálinger Balázs hasonlóan vélekedett, szerinte nem lehet leválasztani egy versről, hogy politikai vers, mivel azt értelmezhetjük szerelmi vagy éppen vallásos költeményként is, nincs értelme különböző, szigorúan körülhatárolt kategóriákba szorítani. Schein Gábor az esztétikum oldaláról közelítette meg a kérdést, szerinte a politikai költészet szigorúan esztétikai kérdés, véleménye alátámasztásában pedig mintegy felvázolta a korábbi két évszázad politikai költészetének tradícióját, történeti-szociológiai hátterét. Ennek függvényében Schein azt is elismerte, hogy a költészet többek között politikai képződmény is, csak azt kéne megértenünk, hogy hol ér véget a személyes, és hol kezdődik a közös. L. Simon László sarkítva, de Schein-nel értett egyet annak tekintetében, hogy a költő politikus esztétikai diskurzusban jelenik meg, és véleménye szerint ki kéne zárni az esztétikai kérdéseket a Parlamentből – nem szükséges „politikai vita arról, aminek az esztétikaiban kéne maradnia” – ezzel is célozva Kukorelly ténykedésére. Kukorelly ezzel a véleménnyel szembeszállva bináris oppozíciókról beszélt, jobb- és baloldali költészetről, amely évtizedek óta jellemzi a magyar kulturális szférát, a különböző oldalak saját költőiket dicsőítik, itt hivatkozva a Csillag című egykori folyóiratra, amelyben kétes értékű politikai költemények kerültek megjelensére, ezzel is leszögezve, hogy csakis kizárólag nagy költészetről kellene beszélni, és azon belül megvizsgálni, hogy ki miről írt, tamtikusan, mondjuk őpéldául a politikáról.
Tehát Kukorelly szerint csak az számít, hogy esztétikailag értékes költészetről beszéljünk. Ezen a ponton L. Simon egyből megragadta az alkalmat, és arra hivatkozott, hogy az ő olvasatában Kemény István ominózus verse egy rendkívűl gyenge, rosszul sikerült alkotás, sőt odáig ment, hogy a teljes Kemény-életművet gyengének bélyegezte, és feltehetőleg ezáltal a hallagatók körében is heves vitára adott okot. Kukorelly azt is leszögezte, hogy költőként függetleníti magát a politikától, amire számtalan interjúban is utalt már, hogy ő továbbra is „Kukorelly Endre, a költő” s nem „Kukorelly Endre, a politikus”. Látszólag ellentmondásnak tűnhet Kukorelly állítása, annak legalábbis, aki nem túlságosan ismeri a jelenségét, így L. Simon is azonnal támadásba lendült, és szinte kikelve magából kérte számon kollégájától, hogy „akkor miért nem adja át a helyét a Parlamentben annak, aki politizálni akar?”, hiszen azzal vádolta Kukorellyt, hogy pártpolitikusként nem határozhatja meg önmagát „független értelmiségiként”.
Ha e beszámoló írója megfogalmazhatja saját benyomását, az a következőképp hangzik: az első kör vitájában összességében Schein Gábortól hallhattunk releváns esztétikai felvetéseket, míg L. Simon figyelmét lekötötte Kukorelly kijelentéseinek kicsavarása, Szálinger Balázs pedig könnyed eleganciával egyszerűen csak közölte, hogy „én azt hittem, hogy tudom miért vagyok itt, de most már nem értek semmit”. Amit viszont érdemesnek ítéltem a meghallásra, az épp Kukorellytől hangzott el, tehát annak ténye, hogy olavasó közönségként az értékes költészetre kell figyelnünk, függetlenül attól, hogy politikai a motivációja vagy sem, hiszen valahol minden vers az. Az igazi önellentmondás pedig maga L. Simon László véleménye volt, aki bár azt állította, hogy Kemény Istvánnal kapcsolatos értékítélete teljes mértékben független politikai beállítottságától, mégis nehezen lehetett elvonatkoztatni a ténytől, hogy ellenzéki kollégáját a vitaest keretein belül jogtalanul támadta, oda nem illő hangnemű kijelentéseket tett. Alapvetően úgy gondolom, hogy mind politikáról, mind költészetről beszélni kell, mert ez korántsem személyes ügy, hanem mindnyájunk ügye, ezért sem lenne szabad hagyni, hogy akár egy vitaesten belül is ezek a bizonyos bináris oppozíciók ennyire eluralkodjanak.
Szatyor Bár, 2012. március 8.
U.i. Az est második feléről - melyben Bazsányi Sándor, Bene Sándor, Hörcher Ferenc és Vári György szerepelt - személyes ismeretségei miatt nem tudósított posztszerzőnk. (a szerk.)
