A Csík zenekar története sikertörténet. A népzenéből táplálkozó, ám a könnyűzenébe és a komolyzenébe is átránduló kecskeméti banda 20 éve alakult, s ma olyan népszerű, hogy egy nap több előadásra is meg tudja tölteni a MÜPÁ-t. De egy ilyen komoly, hideg-ünnepélyes koncertterem nem feltétlenül kedvez ennek a virtuóz, talpalávaló meg sírva-vigadó, lélekmelegítő zenének.
Vasárnap délután négykor ritkán járok koncertre. Most is csak azért kényszerültem rá, mert erre az időpontra sikerült szakmai jegyet szereznünk. A jelek szerint hatalmas közönségérdeklődés kísérte a Csík MÜPÁ-s fellépését. Ami azért érdekes, mert a közönségük nem feltétlenül a klasszikus zene híveiből verbuválódik. Csíkék autentikus népzenei alapokra építkező muzsikája nehezen viseli a klasszicizálódást, a jól fésült színpadi előadásmódot.
Ettől függetlenül nagyon meggyőző volt fellépésük. Bár a kora délutáni első számban nem tudott még teljesen összehangolódni Csík János és Szabó Attila éneklő hegedűje, hamar belelendültek a fiúk, s beindult a koncert. A második szám után kis intermezzo: megtudhattuk, hogy platina lemez lett a Lélekképek, pedig csak fél éve van forgalomban. Közben a színpadra invitálja a prímás Lovasit és Pressert is. De még mindig sántikál egy kicsit a dolog: A széki hobo alatt egy ideig kint téblábol Lovasi a színpad szélén, de eljön az ő ideje is.
A probléma azonban számára még nehezebben megoldható, mint a csapat többi tagjának. Lovasi aztán tényleg nem tud jólfésülten előadni. Márpedig itt a hely szelleme mintha arra intené őket: viselkedni kell. Egészen a koncert vége felé elhangzó tankcsapdás Üljenek a fiúk ölébe a lányok című dalig tartja is magát, még ott sem igazán engedi ki a gyeplőt. Hiába: a 21. századi technológia, a hatalmas tér, amelybe beleállították a csapatot – nem segíti a kibontakozást.
Pedig ragyogó egyéni teljesítményekkel van dolgunk: különösen szépen szól Majorosi Marianna tékozlóan gazdag, mégis alázatos és egyszerű intonálású, de bátran díszített éneke a hatalmas belső térben. Makó Péter gyönyörű szólókat hoz, főleg a tárogatója hangjától kerülgeti az embert a gyönyörű frász. És persze, mint mindig, nagyon megbízható teljesítményt hoz Barcza Zsolt a cimbalmon, felelgetve Presser improvizációira, és Szabó Attila, hegedűn és gitáron is. Ő ráadásul még előadásban is virtuóz, szinte táncra perdül, kezében a hegedűvel vagy valamelyik gitárjával.
Összességében a lassú, a szomorú dalok jobban működnek ebben az idegen térben, mint a pörgős számok, pedig a szilágysági összeállítás igazán szívet-lelket gyönyörködtető. És itt vannak a már-már örökzöldek: Ez a vonat, ha elindul is elindul, és az önvád is megszólal: én vagyok az, aki nem jó. Akkor mi hiányzik? Professzionális zenészek adják elő a számokat, úgy, hogy közben ők is élvezik. De a hangulat csak néha tudja magával ragadni a közönséget. Pedig végig érezhető: jó otthon lenni ebben a zenében. Mi magyarul értők, otthon vagyunk ebben a világban, értjük a fájdalmát, értjük a gyönyörűségét is. Értjük az ütött-kopott szövegek társítását a legszebb népdalok szövegével, a rock-and-roll és a pentaton dallamvilág ütköztetését, a pörgős számok pedig könnyű- vagy népzenei alapokon is magukkal ragadnak bennünket.
Ami hiányzik, az valami fésületlenség lenne. Túl szép a színes fényorgona a hátuk mögött, túlságosan is jól szólnak a hangszerek, s a másnapos férfihangok a digitális keverőpulton át adagolva, Marianna mindig tiszta kíséretében. Meleg, bélelt világ ez, szeretnivaló, de valahogy már kicsit művi. Jobban él ez a zene a lepukkant művházban, ahol ráadásul együtt is lehet mozogni vele, s nem kell úgy vigyázban ülni, mint itt. Érezhették ezt az idegenséget ők is, mert másfél óra játék után ráadással együtt (Most múlik pontosan) elköszöntek a zenészek.
Pedig még sokáig elhallgattuk volna őket.
