Szabó Lőrincről szóló sztereotípiáink a szerelmes versekre épülnek, meg a Lóci-dalokra. A Kalákáról pedig a kedves megzenésített gyerekversek, meg a kiegyensúlyozott, boldog idill harmonikus hangjai jutnak legtöbbünknek az eszébe.
És most, hogy egymásra találtak ők, Szabó Lőrinc és a Kaláka, mind a két jelenséget más megvilágításban láthatjuk. Szabó Lőrinc leginkább olybá tűnt nekem ebből a nézőpontból, mint egy korai Petri: végsőkig elkeseredett, szkeptikus, a szókimondásig őszinte, és megkülönböztethető, saját költői hanggal rendelkező beszélőt hallunk a jól kiválogatott versekben. A líraiságot kerülő, végül épp ezáltal líraivá váló beszédmód jellemzi. A kalákások pedig mintha a közeledő öregséggel szembenézve váltak volna rosszkedvűvé, miközben mégis sikerül megőrizniük valamit a tisztaságból és a derűből is. Különös egyveleg, mondom, érdemes rá, hogy kicsit elidézzünk a jelenségnél.
De itt van egy harmadik alak, hogy tovább zavarja a képet. Rátóti Zoltán, a színész. Aki a színpadi verzióra igencsak erőteljesen nyomta rá bélyegét. A Különbéke című esten, melyet Kőváry Katalin nagyon meggyőzően szerkesztett össze a Vers és valóság című kéziratból reprodukált kötetből, meg a Vallomásokból, s persze, versekből, a színész – értelemszerűleg – Szabó Lőrinccé vált. És nagyon hitelesen tudta hozni a költő kivételesen erőteljes intellektusát és ugyanakkor végsőkig érzékeny lényét is, miközben egy percig nem vált hivalkodóvá, épp ellenkezőleg, a férfiszemérem jellemezte alakítását.
Tudott utálatosan undok lenni, tudott behízelgően szerelmes szavakkal hódítani – alapvetően mégis az írás professzionális művelője, és ezen keresztül saját élete megéneklője volt. Márpedig ez az élet csak ritkán adott örömteli pillanatokat hordozójának, legalábbis innét, hátulról nézve így tűnik, viszont sok-sok okot adott csalódásra, gyászra, aggodalomra. Meg néha a fokozhatatlan boldogsággal is megismertette.
S akkor végre hallgassunk bele, legalább képletesen, a lemezbe. Itt van mindjárt az első dal, a megrázó Kortársak: „végez velünk a betegség, az undor / vagy a véletlen fegyver”. A puha, bélelt hangzás, gitár, bőgő, férfihang, itt ellenpontozza az idővel szembenéző, s ettől elkomorult beszélő félelmetes szavait. Ahogy a következő dal, a Reggeli ének, a maga egészében ellensúlyozza a nyitódalt. Mintha a Metró együttes „Ülök a rózsaszínű kádban” című szerzeményét hallanánk, pedig gyerekkori zsoltárokra emlékezik a beszélő, a Nagytemplom orgonazúgását idézi, s Dávid énekét. Ez az ellentétezés végigkíséri az anyagot: szöveg és dal, dal és dal, szólam és szólam, dallam és ritmika, hang és hang feszül itt egymásnak, ironikusan vagy indulatosan, mint a következő versben, amelynek címe: Tegnap megbántott valaki. Amilyen dallamos, finom zene ez, olyan sértődött a hang: „Ó, istenem, mért nem felejtek, / mért játszik a világ velem?” s valami mélyhegedű viszi a sírba a dallamot, borzongatóan.
Utána persze a gyerekkor következik, mi is lehetne távolibb: Lóci verset ír. De közel sem gyerekvers ez, mint tudjuk, a gyermek Lóci a halálról értekezik, két sorban. S a virágba borult almafa pironkodik, a barackfa meg szégyenlősen „vetkezett”. A költő apa saját gyereke halálversét írja – valóban olyan ijesztő, mint a dél-amerikai hangzású zenei anyag, amely ritmikusan gyorsul, és aztán egyszerre csak: nincs tovább.
Jön viszont egy újabb apa-fia vers, s az egyes szám első személyű beszélő megint férfikórusban szólal meg. A világ virágait, állatait és szervetlen anyagait bíztatja, hogy óvják, szeressék gyermekeit. Csakhogy ez a panteista felszólítás sem bíztató, egyszerű menekvés az ember elől: „Az ember gonosz, benne nem bízom. / De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.”
S ez a szólam folytatódik, más hangnemben és ritmikában, persze, a Különbéke című ritmikus-dallamos beszámolóban arról, hogy „ha tudtam volna, hogy az élet / milyen mocsok, // nem fütyörésznék most az uccán / ilyen vigan”. Szó esik még háborúról („minden dolgok apja”) és öngyilkosságról, meg lepráról.
Itt, a depresszió és az életundor pillanatában persze megint megjelennek, igazi ellensúlyként, a gyerekek – s gondoljunk csak a kalákás gyerekkoncertek felejthetetlen hangulatára. Ha nem tennénk, akkor is felderül elménk, a Hajnali rigók kosztolányis extázisára. Vagy a Kaland márais meglepetésére: „még mindig fiatal vagyok”.
S e dalba belekarol most a másik, már Tengeren ringatózunk, a zene is elringat, mint József Attila híres Ringatójában. Aztán a Vízipók szerepébe csöppenünk, játékosan, a csodákra nyitott gyerek szemével csodálkozva. A halálba hanyatlót így becézi saját gyermekkora, saját gyermeke kora, ég, víz, fű csodája. A természet vigaszát zenésíti meg a Kaláka a Tücsökzenében. Tücskökké váltok ti magatok is, zenész-barátok, a citera hangjai révén: „Úgy építitek, hangokból, puha / zenéből, ide, az ágyam köré, /az izgatott nap romjai fölé, / azt, ami örömünk volt valaha”.
Ezek után viszont nagyot üt, amikor újból kinyílik a szem, s Nyitott szemmel ébred rá beszélő és hallgató is, hogy „nincs sehol sem angyal”. S bár a fülünk nem hiszi el, mert a zene még kábítja, jön a vallomás: „nyakig az undorba ragadtam…” De amikor épp nekikeserednénk, megint más jön, a refrén, amelynek zeneisége ellenállhatatlanul magával ragad. „Volt néhány perc…” Olyan ez a refrén, mint Cseh Tamás sóhaja, a Désiré megnémul című Bereményi versben, az Antoine és Désiré című lemezen: „És volt egy kevés - nem is tudom, hogy hívjam ezt. / Talán volt egy-két este, / ami nincs megnevezve, / és valószínű, hogy már így is maradnak, / nevezetlenül...” Szabó Lőrinc erről a helyzetről azt mondja: „nyitott szemmel nézek bele / a rettenetes semmibe”. S utána, mégis, csakazértis: „Lesz egy-két perc, a többit…” És máris a Szeretlek című vallomásnál tartunk, ugye hallod te is, te bujdokló kedves: „messziről kutatlak, kereslek, / Szeretlek, szeretlek, szeretlek”.
Ugrik a lemez, már annyit hallgattuk. A Hazám című versnél tartunk, a közéleti költészet reneszánsza idején igazán épületes lecke: „s addig terjed hazám határa, / ameddig az agyam elér.” Most kihagyom Shakespeare-t, a 75. szonett fordítását (Az vagy nekem..), róla máskor, illő körülmények közt. Kimarad a Tao Te King, és King Lear is, hogy Villon hogy siratja az ifjúságot. Hanem álljunk meg egy szóra Samuel Daniel mellett.
Verse az öregedő kedveshez szól: „mert tavaszodban úgy szerettelek, / csak hűségem növeli sorsod ősze”, s persze eszünkbe jut rögtön az öregedő magyar költő hűtlensége.
De mielőtt nagyon megharagudnánk rá hazugságai, magunkra engedékenységünk miatt, vagy együttérzően elringatóznánk szomorúságán, kiábrándításul „a lemez” néhány Morgenstern verssel befejeződve azt üzeni, a helyes befogadói attitűd: „nem ez”.
Kaláka – Rátóti Zoltán: Különbéke. Szabó Lőrinc est Kőváry katalin szerkesztésében, a Millenárison, 2012 április 11.
Kaláka – Szabó Lőrinc. Sajdik Ferenc rajzaival. Hangzó Helikon verseskötet CD-melléklettel, Helikon Kiadó, 2011.
Szabó Lőrinc költészetéről szóló honlap: http://krk.szabolorinc.hu/
