Ikker Eszter
„Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy.”
(Tandori Dezső)
Amikor Hörcher tanár úr április közepén, egy KuK-os szerkesztőségi ülésen felvetette egy erdélyi utazás lehetőségét, az elsők között voltam, akik lelkesedtek az ötletért. Pedig egyelőre csak annyit tudtunk, hogy egy filozófiai tábor van készülőben a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézete szervezésében.
Vasárnap, 2012. július 8.
Egy bő hónappal ezelőtt még az induló csapat összetétele is kérdéses volt, nem beszélve a lehetséges támogatásokról. De mára összeállt a kép, és Hörcher tanár úr vezetésével, Suplicz Emőkével, Somogyi Grétával, Paár Tamással és Modor Bálinttal este 11 órakor felszálltunk az OrangeWays legendás menetrendszerű járatára, hogy másnap dél tájékán Csíkszeredára érkezzünk.
Hétfő, 2012. július 9.
Végre megérkeztünk. Az út meglehetősen izgalmasra sikeredett: két álom között egy-egy beláthatatlan kanyarban előzésre riadtam fel. Egy ponton túl már néhány élesebb szerpentinen átvágás meg sem kottyant. A határ túloldalán kezdtem figyelni a tájat, az embereket. Kolozsvár közelében egy kicsit csalódott voltam: a szép természeti környezet mellett gyakran meredtem egy-egy félkész házra, düledező épületre, a rendezetlen településszerkezetre. Aztán a cél felé közeledve feltűntek a takaros székely falvak, és örültem, hogy a valóság szebb, mint a képzeletemben létező kép Erdélyről. Csíkszeredára – az út nehézségei után – helyi idő szerint fél egyre értünk be.
Szeredán kipróbáltuk a helyi bankok pénzváltási szolgáltatását, a piacot, ahol az árusok még hangosan kínálják az áfonyát, a paradicsomot és a paprikát. Betértünk egy talponállóba is, amelyben a modernista lila design a falusi kocsmák hangulatával keveredett. Hargitai sörrel koccintottunk a szerencsés érkezésre és az elkövetkezendő hétre. Ez volt az első momentum, amikor azt éreztem, hogy mi így hatan egy csapat vagyunk, noha ebben a felállásban még nem voltunk együtt sehol. Majd elemózsiával felszerelkezve visszatértünk a buszpályaudvarra, ahol kis kérdezősködés után rátaláltunk a Kelemen Árpád vezette helyi járatunkra.
Csíkszépvízen Demeter Attila - a Filozófiai Intézet vezetője, amúgy politikai filozófus - várt bennünket, hogy a faluvégi Kishavas Panzióba könnyebben eljussunk. A vacsora befejeztével, a Nyári Filozófiai Tábor nyitómegbeszélésén a tábor főszervezője, Szigeti Attila fenomenológus ismertette a programokat, ezt követően pedig bemutatkoztunk egymásnak. A hivatalos megnyitó kötetlen eszmecserével folytatódott. Győrfi Kata ült mellém, akivel az előző hetekben e-maileztem. Ennek eredményeképpen egy szép kis recenzió született a csíkszeredai születésű Potozky László Áradás című novelláskötetéről (a cikk ITT olvasható). Kellemes meglepetés volt a személyes találkozás, a beszélgetés során szó esett arról, hogy mostanában mivel foglalkoztunk/foglalkozunk.
Lakosztályunkba visszatérve Emőkével, Grétával, Tamással és Bálinttal próbáltunk ráhangolódni a másnapi szemináriumra. Az olvasmány Jean–Luc Nancy Ami a művészetből megmarad című esszéje volt, amely a művészet létére, mibenlétére kérdez rá, pontosabban arra, hogy mi történik akkor, ha a művészet elfelejt/nem tud a hegeli Eszme érzéki látszásaként megjelenni, és abban a világban próbál nyom (vestige) maradni, amely már nem tart igényt arra, hogy kozmoszként álljon fenn. A szövegolvasás a hosszú nap után mintha egy kicsit kifogott volna rajtunk, de érdekes asszociációk sora indult el. Azt például máig sem nagyon tudom, hogy a szöveg kozmosz-problematikájától hogyan jutottunk el Mária Magdolna episztrophéjáig, Pál apostol damaszkuszi útján át Tandori Dezsőig…
Kedd, 2012. július 10.
A nehéz ébredés nem volt túl kecsegtető a programokkal teli napra nézve, de a tízkor kezdődő előadás felrázott. Gregus Zoltán, a kolozsváriak tanára röviden összefoglalta a Nancy-szöveget, majd ezt követte az izgalmas vita, amelyből kiderült, hogy egy kicsit mindenki másképp olvasta a szöveget. (Egy önálló szemináriumot megért volna a különböző olvasási módozatok alapos összevetése.) Makai Beáta ars electronicáról szóló előadásából megtudtuk, hogy a videó-installációk hogyan válnak a kortárs művészet szerves részévé.
Ebéd után Hörcher tanár úr előadásában hallhattunk Pierre Hadot lelkigyakorlatos könyvéről, valamint a „fakunyhó-filozófiáról” Thoreau, Heidegger, Wittgenstein, Oravecz Imre és Győrffy Ákos kapcsán. Szigeti Attila az előadás végén feltette azt a lényeges kérdést, hogy tulajdonképpen hogyan is lehet megvalósítani az Hadot által javasolt, sztoikus, epikureus alapokon nyugvó lelkigyakorlatot. Az előadó rámutatott arra, hogy önmagában a tábor is lelkigyakorlat, abban az értelemben, hogy kijöttünk a hagyományos egyetemi környezetből, és a természetben „filozofálunk”.
Tanár úr előadását követően Csíkszeredán látogatást tettünk Márton Árpád festőműhelyében.
A mester sorra bemutatta munkáit, számomra a legemlékezetesebb a Napfaragók című és egy vajúdó asszonyt ábrázoló kép volt. Ez utóbbi a festő gyermekkori élményéből született, amikor a vajúdást egy ajtó mögül hallgatta végig. A kép szép példája annak, hogy az auditív élmény miként materializálódik, a Denkbild hogyan válik látható, tapintható Abbilddé. Sofőrünk, Kovács Barna –filozófus, Ricoeur-kutató - indítványozta, hogy Csíkszeredáról ne térjünk vissza egyenesen szálláshelyünkre, Csíkszépvízre, hanem tegyünk egy kis kitérőt a szomszédos Csíksomlyóra. A csíksomlyói templom kora esti fényei alázatra, bűnbánatra indítják a betérőt. Kissé félénken, meghatottan haladtunk a somlyói Szűzanya szobra felé. Bevallom, a könnyeimmel küszködve mondtam el a szobor lába alatt olvasható imát, áldását kérve a jelenlevőkre és az otthoniakra. (Mint utóbb megtudtam, jó pár évvel ezelőtt nagyapám is hasonlókat élt át Csíksomlyón!)
Ha már Somlyón jártunk, nem hagyhattuk ki, hogy felmenjünk a falu legmagasabb pontján álló kápolnához. Az út első látásra meglehetősen meredeknek tűnt, ráadásul Hörcher tanár úr példáját követve megváltunk lábbelinktől, és mezítláb teljesítettük a kihívást.
A hegy tetején, a kápolna mellett egy remetelak áll, amelynek láttán Emőkével és Grétával romantikus képzeteket szőttünk a benne élő remete mindennapjairól. A remetelakot és a kápolnát elhagyva egy kis halottas házra leltünk. Betekintettem, és egy nyitott koporsót láttam a parányi helyiségben. Furcsa illat áradt a rácsok mögül, amelyen keresztül néztem befelé, erősen. Talán ez lehetett az a bizonyos Isten-szag, –gondoltam - amit Ady is érezhetett a Sion-hegy alatt.
Szerda, 2012. július 11.
A mai nap témája Test és technológia összekapcsolódása volt. Amikor először láttam a programkiírásban, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy mit is takarhat e cím. Őszintén szólva tartottam a téma anyagiságától, durvaságától… Az előérzetem azonban (hál’ Istennek) csalatkozott, ugyanis Részeg Imola és Szigeti Attila erdélyi filozófusok referátuma felkeltette érdeklődésemet a téma iránt. Érdekes volt együtt gondolkodni Merleau-Pontyval azon, hogy testünket hogyan érzékeljük mi (állítólag egészséges emberek), valamint azok, akik elvesztették valamely tagjukat, és azt művi beavatkozással kellett pótolni. Ugyanakkor szembesültünk azzal – Helena de Preester szövege hatására -, hogy tulajdonképpen az ételek, a gyógyszerek, amiket magunkhoz veszünk (magunkba teszünk, hogy vulgárisabban fogalmazzak) mind-mind inkorporációként értelmezhetők. De ugyanígy elgondolkodtató, hogy ebben az értelemben lényünk meghosszabbításaként szolgálnak a hangszerek, valamint a technológiai eszközök, amelyektől meglehetősen nehéz megválnunk. (Képzeljünk el egy napot telefon nélkül! Bár ez időnként kifejezetten felszabadító is lehet…) A délelőtti témához szorosan kapcsolódott David Cronenberg eXistenZ című, 1999-es filmje, amit az esti filmvetítés alkalmával láthattunk. Az eXistenZ egy döbbenetes utópia arról, amikor a kiborgok (élő szövetekből készített játékkonzolok) rabjává válik az ember, és már nincs különbség a valóság és a virtualitás között, jobban mondva, a virtualitás válik valósággá.
A kora esti órákban Részegh Botond festőművésznél jártunk Csíkszeredán. Láthattuk Kalodában című sorozatát, amelynek minden egyes darabjáról hallhattunk az alkotótól. A fekete alapú képek a börtönbüntetését töltő olajmágnás, Mihail Hodorkovszkij megpróbáltatásait jelenítik meg. A sötét alapból hol egy arccsont, hol egy szemgödör rajzolódik ki, néhol egy angyalszárnyat érintő csontos kéz késztet arra, hogy a kép felé nyúljunk, helyenként a rácsok mögül nézhetünk szembe a meggyötört alakkal. A fiatal festőtől megtudtuk, hogy számára különösen fontos a személyes, szakmai szabadság, ez indokolja a témaválasztást. Botond elárulta, hogy festményeitől azonban képtelen „szabadulni”, az alkotás periódusában ő maga is rabbá válik, a Kalodában-sorozat alkotásakor rendszeresen rémálmok gyötörték.
Csütörtök, 2012. július 12.
Ébredéskor kétségeim támadtak afelől, hogy vajon gondolatban is jelen leszek-e az Egyed Péter által tartott szemináriumon. (Már megint nem hajnali négy óra tájban kellett volna ágyba térni, de hát kihagyhatatlan volt a folyóson zajló beszélgetés…) Viszont a csíki levegőnek (és persze a jó társaságnak, az izgalmas témának) van egy olyan hasznos hatása, hogy az ember nem nagyon érez fáradtságot. Zeneesztétikával nem foglalkoztam soha, így teljesen új volt a téma számomra. Érdekes tapasztalat volt az előadást és az azt követő vitát hallgatni. Egyed Péter két szerző (Kovács Balázs és Thrasybulos G. Georgiades) munkáit segítségül hívva ismertette a vitaindító pontokat: a nyelvi és az auditív tartalom viszonyát, a zene-zörej problematikát, az egyszerre hangot befogadó és a hangképző ember auditív adottságait, valamint azt a befogadási aspektust, mely szerint a madárcsicsergést, a vonat zakatolását egyetlen harmonikus egészként érzékeljük. Nagyon tetszett Részeg Imola felvetése, miszerint érdekes lenne megvizsgálni az élő zene pszichológiai-egzisztenciális hatását és a „walkman-zene” különbségét.
Délután Veress Károly professzor vezetésével egy 20 km-es túrára indultunk a csíki havasokba. Igazából egy kis könnyű sétára számítottunk, de már az induláskor eleve gyanús volt a tapasztalt Veress tanár úr túrabakancsa és katonai hátizsákja. A kaland nemcsak fizikai, hanem igazi lélektréning is volt. Az út nehézsége ellenére bevettük a kitűzött célt, onnan a szállás felé vezető út már lejtősnek tűnt. A kirándulás a tervezett 3-4 óra helyett 5 órásra nyúlt, de közben gyönyörködtünk a tájban, élveztük a friss levegőt és a remek beszélgetéseket. Számomra különös örömet okozott a hegyi patakban átázott cipőm és a sáros nadrágom, mert így legalább én is igazi hegymászónak érezhettem magam…
A túra nem volt elég ahhoz, hogy rendesen elfáradjunk, az esti táncos mulatságból is kivettük a részünket. A talpalávalót Csíkben is a Youtube szolgáltatta, így a zenei kínálat tágas volt: együtt roptuk David Bowie-ra, Lou Begára, Yonderboi-ra, a Magna Cum Laudéra, a Rocky Horror Picture Show-ra vagy a Ponyvaregény betétdalára.
Péntek, 2012. július 13.
Utolsó nap. A pakolás nagyon nehezen ment, de végül az összes csomagunk az udvarra került a második emeletről. Aztán a fáradt napsütésben szerencsekívánságok, ígéretek a mihamarabbi találkozásra, egy lehetséges együttműködés ötlete a kolozsvári Magyar Filozófiai Intézet és a piliscsabai Esztétika Tanszék között… Különösen megtisztelő volt Egyed Péter meghívása az őszi kolozsvári konferenciára. És mi nehéz szívvel, de még nehezebb szellemi tarisznyával felszálltunk a Csíkszeredáról induló buszunkra. Haza felé tartva ízlelgettük a friss emlékeket, amelyek remélhetőleg még nagyon sokáig frissek maradnak.
Köszönjük vendéglátóinknak, hogy egy hétig otthon érezhettük magunkat Erdélyben! Bízunk abban, hogy mihamarabb viszonozhatjuk a vendégbarátságot a piliscsabai campuson.