Irodalmi terepgyakorlatok
„Marha jó szórakozás írni!” – foglalta össze a mesterséggel kapcsolatos gondolatait Spiró György július 21-én, szombaton, az I. Nemzetközi FISZ Tábor harmadik teljes napján, hozzátéve, hogy az írás önmagában hordozza a jutalmát, és addig jó, amíg az ember csinálja.
Az ívelt alaprajzú épületbe, ahol a beszélgetés zajlott, legalább száz résztvevő zsúfolódott be, és kísérte nagy figyelemmel az eseményt, annak ellenére, hogy a fél társaság – éppen a kör alakú térelrendezés miatt – nem láthatta a meghívott írót. Ez van akkor, ha a jól megfogalmazott ötletnek és az ügyes megszólításnak köszönhetően ilyen sokan döntenek úgy, hogy részesei akarnak lenni egy közös kalandnak, szeretnének magukhoz hasonló embereket megismerni, véleményt kapni rojtosra gyűrt papíron fekvő írásaikra és némiképp bekapcsolódni az irodalmi közéletbe.
Erre pedig minden lehetőség adott volt az ötnapos tábor ideje alatt, és tegyük hozzá gyorsan, amikor nem esett az eső, a beszélgetéseket a szabadban rendezték meg, ahol már kényelmesen elfért mindenki. Nem is nagyon voltak üres óráink – a Fiatal Írók Szövetsége szervezőcsapata flottul vezényelte le az egymást követő programokat, amelyek során az elmúlt években indult alkotócsoportok és a már bejáratott folyóiratok delegáltjai, felolvasók és meghívott előadók váltották egymást a tiszteletbeli színpadon. Spiró Györgyön kívül ellátogatott a táborba Tóth Krisztina költő és Szilágyi István erdélyi író is, akik ugyancsak saját műveik felolvasásával egészítették ki az itt is-ott is az írói műhelytitkok körül forgó eszmecserét.
A folyóiratok és műhelyek képviselőivel folytatott beszélgetések során szó volt a teljes könyvpiac mindössze húsz százalékát kitevő szépirodalom felkapottságáról és népszerűsítési lehetőségeiről, a hazai könyvkiadás és könyvterjesztés mai képéről és az irodalmi folyóiratoknál történő publikálás folyamatáról is, ami igencsak praktikus információkhoz juttatta a pályára készülő hallgatóságot. A jelenlévő számos lap közül a tízéves Szépirodalmi Figyelőt Pápay György és Zsolnai György mutatta be, kitérve rá, hogy bár a lap 2002-ben kimondottan szemléző célzattal indult – ami akkor erős ötletnek számított – mára több saját gyártású írást is közöl: kritikát, recenziót (ez a rovat épp megszűnt), íróportrét és tematikus tanulmányokat. Az Új Forrástól Szénási Zoltán látogatott el a táborba Turi Mártonnal, a lap egyik fiatal szerzőjével, akivel azt is demonstrálták, hogy egy jó csapatról van szó – vagy ahogy ők fogalmaztak: szent eszelősökről –, és szívesen várják új szerzők jelentkezését, már csak azért is, mert a tatabányai kötődésű lapnak nincs egy erős bázisintézménye (mint az Apokrifnek az ELTE vagy a KUK-nak a Pázmány), amire építeni tudnának. Kihangsúlyozták továbbá, hogy az elmúlt években negyven könyvet jelentettek meg, ami jelentős vállalás egy viszonylag kis létszámú és működési költségű lap esetében.
A KUK csapatából e sorok írója és Gunda-Szabó Dóra vett részt azon a beszélgetésen, ami Korpa Tamás vezetésével fiatal alkotócsoportok bemutatkozásáról szólt. Az újvidéki Jelfolyam rögtönzött performansza – amelynek keretében temperával kellett jelet hagynunk a táborban született fotókon –, majd bemutatkozása után a Kolozsváron működő Bretter-kör kapott szót. Az irodalmi csoport jelenlevő három képviselője közül Potoczky László már a KUK oldalán is feltűnt (korábbi kritikánk itt olvasható tavaly megjelent Áradás című kötetéről), ez alkalommal pedig egyik novelláját olvasta fel.
Persze nem csak „hivatásos”, sokat publikált írók és költők rúghattak labdába, hiszen a tábor lényege, hogy műhelymunkát biztosított az írásra késztetést érzők számára. Három alkotókör közül választhattak az érdeklődők. A líra csoportot Németh Zoltán író, költő, irodalomtörténész vezette, a prózát N. Tóth Anikó író, irodalomtörténész, míg a kritikus- és műfordító műhely foglalkozásai Orcsik Roland költő, műfordító, kritikus szárnyai alatt teltek el. Délelőtt és ebéd után zajlottak a foglalkozások, amelyeken izgalmas beszélgetések alakultak ki az írás mibenlétéről, és hol játékos feladatokat kellett megoldani a lopott órákban (mint például novellaírás megadott címre vagy versírás a lediktált szavak szerepeltetésével), hogy másnap közösen átbeszéljék őket, hol pedig otthonról hozott műveiket olvasták fel egymásnak a csoportok tagjai.
Lehetne-e ideálisabb módja a másik a megismerésének, mint mikor valaki a saját írását osztja meg a többiekkel? Soltész Béla a FISZ pályázatára beküldött regényéből olvasott fel részletet, hangos derültséget kiváltva a nézőtéren, míg Molnár Illés esetében egy készülő verseskötetből hallgathattunk meg egy töredéket – azért csak töredéket, mert a fiatal költő kinyomtatott versei elkallódtak a táborban, és a mobilra letöltött írásról a felolvasás alatt derült ki, hogy véletlenül csak a vers első felét tartalmazza. A folytatásra a kötet megjelenéséig várnunk kell.
E pár nap alatt sok új ismeretség alakult ki, jövőbeni barátságok alapozódtak meg és már meglévők mélyültek el. Az esti programok után hajnalba nyúlóan folyt a társalgás, a buli – meg persze a jó italok. Az utolsó napra összecsiszolódott táborozók új tapasztalatokkal, mesterségbeli élményekkel, kibővült ismeretekkel és – remélhetőleg – írásra fellelkesülten hagyhatták el a rögtönzött irodalmi terepet. A „beavatás” lezajlott, ám az igazi munka csak most kezdődik: a FISZ műhelyfoglalkozásai a tervek szerint ősztől folytatódnak, így tovább fejleszthetik majd magukat az ifjú írók, költők, kritikusok.
Várhegyi András
A visegrádi FISZ tábor margójára
„költő vagyok és senkinek se kellek…” (Radnóti)
… de mi egymásnak mindenképp. Egy ilyen hely az irodalomra kiéhezettek mesterséges gyűjtőtábora. Itt mindenki írt, ír vagy írni fog, - de ahogy Németh Zoltán mondta egy esti sörözés közben: az irodalom nem demokrácia, hanem hierarchia, és mi legtöbben kezdők vagyunk, és összegyűrt papírokon hoztunk el késznek vélt kézirattöredékeket. Én biztosan. Többen voltak olyanok is persze, akik előbb leheletvékony köteteikben percekig lapozgatva olvastak végül fel, esténként,- akkor nagyobb a befogadói tolerancia, legalábbis módosult – valami kétes én-te viszonyról itt-ott túl erős vagy túl gyenge szavakkal. De voltak mások is: a dünnyögők, az alázatosak, azoknak nem mind volt kötetük, csak verseik. És eljött néhány nagy, – ott szintén módosul a befogadás – mert nem szövegeket hoznak, hanem életművet. Az már szinte diktatórikus.
Egy ilyen helyen mindenki az irodalomról beszél, legalábbis arról szeretne leginkább; a leves közben, a kávé közben, a program közben, és a résztvevők nagy része valamilyen irodalmi folyóirat, csoport, honlap neve alatt is fut, ahogy mi Várhegyi Andrással a KUK megfoghatatlan virtuális köntösében, ami kritikai portál révén itt néha keveset takar. Ahogy elnézem a társaságot – ne értsetek féle, nekem 24 óra elég volt, hogy mindenkit megszeressek – nem csodálkoznék azon, ha egy ismeretlen enyhe mosollyal megjegyezné, hogy nem elképzelhetetlen egy olyan rendszer, ahol ezt az egész tábort munkaszolgálatra küldik. Igaza lehet. Mert az irodalom inkább diktatúra. Ha a rendszerébe kerülsz, kényszerít. Itt főként az írásra. Ezért lehet szinte már katartikus a hasonló elnyomás alatt élők mesterséges összezárása: nemcsak annak a lehetősége, hogy bárkivel arról beszélj, ami a leginkább érdekel, hanem annak a döbbenete, hogy ennyi fiatal mennyire másképp képzeli el a kortárs irodalmi utakat és lehetőségeket. Jelen vannak nagyon is különböző arcok és karakterek, nemcsak a szövegek térnek el egymástól.
Gunda-Szabó Dóra