A zsoltáros szavait énekelve megnyíltak a pannonhalmi Szent Márton Bazilika kapui, és a bencés közösség a meghívott vendégekkel együtt betért az épület régi időket őrző falai közé, hogy az egy évig tartó felújítási munkálatok gyümölcsére Isten áldását kérjék.

Akik részesei lehettek a hálaadásnak, azok joggal állíthatják magukról, hogy nemcsak történelmi, hanem kegyelmi esemény tanúi is voltak, annak ellenére, hogy a hívek többsége – köztük e sorok írója is – csak a bazilika előtti kivetítőről követhette a szertartást. Ugyan borúsan, gomolyfelhőkkel tarkítottan kezdődött a Pannonhalmi Főapátság ünnepnapja, a liturgiát nyitó körmenet kezdetére a szél lecsillapodott, az ég kiderült, és Szent Márton hegye fényárban úszott.

A homíliát Notker Wolf, a Bencés Konföderáció prímás apátja németül mondta. A szentbeszédben köszöntötte a beiktatásának huszonegyedik évfordulóját ünneplő Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátot, és gratulált a pannonhalmi bencés közösségnek, valamint a kivitelezőknek az összefogáshoz, amely nyomán megújult Isten pannonhalmi háza. A prédikációban Notker Wolf többször is utalt Szent Benedek regulájára, különösen arra a felhívására, hogy a szerzetesek ne csak saját üdvösségükre éljenek, hanem mások szolgálatát állítsák életük középpontjába: a vendégek fogadását, a zarándokoknak nyújtott segítséget, a szegények gyámolítását, és a jövő nemzedék nevelését. A prímás apát rámutatott arra, hogy a fiatalok számára elengedhetetlen a tudományok és a művészetek ismerete mellett az emberi lét erkölcsi alapjának elsajátítása. A templom és az imádkozó közösség szoros összefonódásának gondolatával zárta a homíliát: ugyan a közösség kövei nem mindig annyira egységesek és csillogóak, mint a bazilika építő elemei, de a Krisztust szegletkőként magáénak tudó communio tagjainak engedniük kell, hogy egyéni köveik társaikéhoz csiszolódjanak, mert a szegletkő és a szolidaritás elvesztése azt jelenti, hogy a közösség már nem a valóságban, hanem csupán a statisztikákban van jelen: „Talán éppen a templom szépsége jelenthet folyamatos felszólítást, hogy valamit tükrözzünk belőle közösségeink életében is. Engedjük, hogy közösségi életünket átfogja és elárassza Krisztusnak a fénye, ahogy most Krisztus fénye ezt a bazilikát is elárasztja.”

Az Ige liturgiáját, majd a Mindenszentek litániáját követően sor került az oltár, valamint az oldalfalak illatos olajjal, krizmával történő megkenésére, amelyet a tizenkét apostolt képviselve tizenegy, Pannonhalmával szoros kapcsolatban álló monostor apátja végzett el Várszegi Asztrik főapáttal. Az áldozás után, a záró énekek éneklése közben a többi résztvevővel érezhettem azt, amit kegyelemnek nevezünk.

A szertartás befejeztével a bazilika előtti téren várakozók is betérhettek a jól átgondoltan felújított épületbe, ahol Hortobágyi Cirill perjel ismertette a felújítás menetét. Az egész teret  letisztult színek és formák jellemzik: a süttői mészkő padló, a diófából készült padok és székek természetközelivé teszik a templomot, az új világítás pedig a középkori kolostorok hangulatát idézi. Az Édenkert egyik drágakövéből, ónixból készült a keresztelőkút, az oltár tömbje, illetve az ambó könyvtartó része is. Ez a nemes anyag visszaköszön a bejárat és az oltár feletti rózsaablakon, valamint az altemplomban látható ereklyetartón, amely Tours-i Szent Márton szerzetes-püspök ereklyéjét őrzi. A restauráció legnehezebb része a Szent Mártont ábrázoló ólomüveg ablak eltávolítása volt, amely már átkerült a budapesti Iparművészeti Múzeumba. A Stornó által készített szószéket ezen túl a Pannonhalmára látogatók a milleniumi emlékműben találják, Szent István szobrát pedig az apátsági könyvtár előterében.

A John Pawson és Gunther Zsolt irányításával felújított bazilikán érezhető a tradíció tisztelete, a szerzetesi élet igényeihez méltó kialakítás és a teológiai megfontolás, amiért a szerzetesekből álló Bazilika Műhely felelt. Olyan teret sikerült kialakítaniuk, amelyben a betérő bizony önkéntelenül is Péter apostol szavait mormolja a csendbe: „Uram, jó nekünk itt lenni!” (Mt 17,4)