13. Építészeti Biennálé a Vízivárosban
PAPP MÁTÉ
„Velencében kezdődött, a sikátorokkal...”
(Szerb Antal: Utas és holdvilág)
Emlékszem, amikor egy tizenöt évvel ezelőtti családi nyaraláson először jártam Velencében, a galambetetésen kívül leginkább a térképről letévedő sétákat élveztem.
Még nem bolyonghattam saját felelősségre a Víziváros útvesztőiben, de már akkor is éreztem, hogy ide valahogy cél nélkül kell érkezni. És mindenekelőtt el kell tévedni! (Egy későbbi, őszbe hajló, ködös utazáson majdnem sikerült is.) Világos lett, hogy a nappal hömpölygő, estére szétszéledő turistacsoportok, a gyakorlottan kedélyes, idegenforgalomra berendezkedett vendéglátás, és a sziget tömött kulturális tárháza ellenére Itália cölöpökre épült labirintusa nem a kirándulás vagy a művelődés helyszíne, hanem a kalandé. Persze mindig kell valami Ariadné-fonal, amely mentén elindulhatunk, és amit majd alkalmas időben el is veszíthetünk.
Idén már mint „céltudatos” utas érkeztem, sajtójeggyel a zsebemben a 13. Velencei Biennálé Építészeti Kiállítására; pontosabban a Magyar Pavilon megnyitójára, ahol Gulyás Gábor nemzeti biztos köszöntő szavai után maga a tervező, Bachmann Bálint (akinek munkatársa Markó Balázs volt) mutatta be a Guardini Publicci közparkban található, Maróti Géza tervei alapján épített műcsarnok ezévi, „space maker” elnevezésű tárlatát. A 206 ország részvételével megrendezett világkiállítás főkurátora, David Chipperfield a „Common Ground” jelszavának szellemében szervezte össze a különböző, mégis közös alapra építkező projektek találkozását, melybe a magyarországi képviselet modell-tematikája különleges módon illeszkedett. A hazai építészhallgatók pályázati felhívásra készített, egységes méretű és színű modelljei ugyanis nemcsak egy-egy megvalósítandó terv absztrakt alaprajzát reprezentálták, hanem az alkotói folyamat talán legfontosabb mozzanatát, a mű belső képének kivetítését is.
Az ily módon láthatóvá váló (egyébként név és cím nélkül egymás mellé helyezett) „térbe kiterjesztett építészeti gondolatok” még az azonos paraméterek között is összehasonlíthatatlanul egyediek maradtak; ezzel együtt közös kiállítótérbe kerültek, mondhatni egy konstrukciót alkottak, így egységérzetet is keltettek. A fehér színű és azonos méretű egyetemi munkák előtt általános iskolás, illetve gimnazista tanulók makettjeit tekinthettük meg. A szintén pályázati úton beérkezett, változatos színvilágú és alapanyagú mini építmények tervezői kevésbé elvont módon közelítettek a „tércsináláshoz”; többnyire nem funkció nélküli struktúrákat terveztek: mesébe illő zabpehely-házikójuk, vászon-indiánsátruk vagy papír-csillagvizsgálójuk egy képzeletbeli, mégis lakható világot tükrözött.
A modelleket tartó, kavicsszőnyegen álló üvegasztalok között kapott helyet Kelle Antal ArtFormer három alkotása. A Szentföld vallási jelképeket rejtett egyetlen, több nézőpontból megközelíthető geometrikus formába, az eltérő világnézetek széttartó, ugyanakkor egy pontból kiinduló irányaira utalva. Az Egyenruhások forgatható idomai lehetőséget adtak a látogatóknak, hogy ők maguk is „tércsinálókká” váljanak, míg az Elágazások fémből „faragott” fáinak mozgatható ágai a látszólag moccanatlan építészetben rejlő mozgalmasságra irányították rá a figyelmet. A letisztult plasztikájú, statikus vagy éppen mobilis szobrok univerzális látásmódja áttételesen, mégis szerves módon kapcsolódott a szintén kristályszerkezetű, (a fehér falak és földre szórt kavicsok, a térelválasztó üveglapok, a tetőn beszűrődő, napszakonként változó fényviszonyok miatt) már-már áttetsző berendezésű, tiszta térszervezésű kiállításhoz. A mozaikokkal díszített, szecessziós műcsarnok visszafogott, lecsupazsított belső képe hűvös, lebegő atmoszférát adott a tárlatnak, ami néha olyan érzetet keltett, mintha tényleg egy űrbeli térben sétálnánk a múlt, a jelen és a jövő egyidejűségében.
Velence álomsikátoraiban sétálva, moszatos mólóin járva, sóhajtó hídjain átkelve egy egészen másféle időtlenséget élhettünk át, hisz a lassan süllyedő, víz felett lebegő sziget tengerben tükröződő, atlantiszi műemlékei önmaguk emlékműveit is jelentik. A város legendái és saját hozzá fűződő kalandjaink azonban tovább éltetik, megörökítik a benne töltött fel(f)ejthetetlen pillanatokat. Az elmúlás kérdése ilyenkor nem tölt el szomorúsággal. „Mintha a tér, amely itt sokkal inkább tudatában van az időhöz viszonyított alsóbbrendűségének, mint másutt, azzal az egyetlen tulajdonsággal válaszolna, amely az időből hiányzik: a szépséggel.” - írja Brodsky Velence vízjele című esszéjében, s valóban, a szépség az egyetlen, ami nekünk, bennünk marad. Az Építészeti Kiállítás jövőbe vetített tervei, előre mutató modelljei tehát olyan örökös búcsúzásban élő, távlat nélküli, fogyatkozó idejű térbe kerültek, ami csak a szépséget tudja felmutatni és hátrahagyni. Mert a Vízivárost már nem lehet tovább építeni; hozzáadni és elvenni belőle lehetetlen. A tenger az egyedüli elem, ami alakíthatja. Az emlékezet az egyetlen, ami megőrizheti. Talán ezért érezhetjük ennyire emberinek, közelinek ezeket az elmerülő, önmagukba forduló tereket. Hisz saját sóhajtó sikátorainkat járjuk bennük. Emlékszem, amikor először jártam Velencében, a galambetetésen kívül leginkább a térképről letévedő sétákat élveztem. Talán ott kezdődött. A sikátorokkal kezdődött minden...
Forrás: www.modellpavilon.hu