Ottlik-emlékkiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban
Bedi Cecília
A PIM kiállítása Ottlik Géza születésének századik évfordulóján tiszteleg az író munkássága előtt. A két termet betöltő anyag elképesztően tömör, sűrű, mint ahogyan Ottlik prózája.
A tárlat elején nagyon világos tematikai összefoglalót kapunk arról, hogy milyen blokkokra osztották a tárlat rendezői az író életében fontos dolgokat. Ezzel irányítják a múzeumlátogató figyelmét, a rendszerszerűség és átláthatóság annak a bizonyosságát adja, hogy nem lehet lemaradni semmiről, nem is lenne szabad. Ha azt kellene értékelni, hogy mennyire fogja meg egy kiállítás a fő témát, − jelen esetben magának az írónak a lényét, személyiségének szubsztanciáját − akkor azt egy laikus nagyon nehezen értékelhetné, hiszen csupán ködös képet tud felépíteni a száraz életrajz és az olvasott művek alapján. A PIM kiállítása azonban anélkül támasztja alá döntésének helyességét, hogy úgymond a bizonyítványát magyarázná, miért kellett tematizálni és standként berendezni a kardinális pontokat.
Az eszköz, amely a kiállítás anyagát összetartja, a látszólag különálló egységeket összerendezi és az egészet értelmessé teszi: a rengeteg idézet használata. Az idézetek, amelyek arról szólnak, hogy Ottlik szeretett rendszerszerűen gondolkodni, rajongott számokban és egzakt mértékegységekben kifejezhető és követhető dolgokért. Ezeket olvasva nem erőltetettnek, inkább ötletesnek tűnik az egyébként groteszk megoldás: egy ember életének szegmensekre szabdalása. Ottlik prózájának visszatérő és határozottan körvonalazódó legfőbb témái szerint rendeződik a kiállítás: az emberi és írói tartás, az emlékezet és az írás összefüggései, a nyelvi kifejezhetőség határai, a matematika szerepe, a nőkhöz való viszony, az istenhit problematikája, a sport és a bridzs jelentősége és az utazás öröme.
Ottlik maga is definiálta az íróságot és a saját íróságát. Az igazat mondani, a lényeget megfogni, − nem csoda, ha sosem érezte tökéletesnek a műveit, nem mert nyugodtan hátradőlni, folyton azt kutatta, hogy lehetne-e a próza még tisztább, még ”igazabb”. Ez a lényegre törés jellemzi a kiállítást is, valami kerek egészet kap a látogató azáltal, hogy sok apró részlet, érdekesség kibontakozik az író életéről, azonban nem veszik el a részletekben. A tér sem engedné meg a terjengősséget, a két szoba azonban azt a látszatot kelti, hogy minden megvan, mindenki megszólal, aki fontos volt, akinek releváns véleménye van. A kiállítás végére olyan otthonosan mozog a látogató, mintha maga is ismerte volna Ottlikot, ismerte volna a rossz szokásait, nyughatatlan természetét.
A szintén idei Örkény-kiállításhoz képest háttérbe szorul a multimédia és az interaktív megoldások szerepe, de valahogy Örkény személyiségéhez, játékosságához közelebb is áll, mint Ottlik finom eleganciájához, visszafogottságához, igazi úriember lényéhez. Mindössze három képernyő volt, melyeken fotókból összeállított slideshow mutatta be a fontosabb állomásokat, ezeken nem tematikai, hanem időrendi sorrendben. A kiállítótérben található még egy képernyő, amelyen egy videót vetítenek, amelyben Ottlikról emlékeznek kortársak és barátok. Néhány hangminőségében sajnos nagyon gyenge Ottlik-felvételt is láthatunk ugyanezen a kivetítőn. A legérdekesebb megszólaló a filmben egyértelműen Szántó Piroska, Vas István felesége. A házaspár közeli barátságot ápolt Ottlikkal azok után, hogy Vas István Ottlik lakásán bujkálva menekült meg. A barátság nagyon fontos pontja a kiállításnak, például a Medve Gábor alakjához adalékul szolgáló Örley István fotóját is láthatjuk. Sajnos Ottlik kapcsolatainak milyenségére nem tért ki a kiállítás, de annyi biztos, hogy valami, ami kevesebb, mint a barátság és több, mint a szerelem. Szántó Piroska kicsit ledönti az ”ikont” a piedesztálról, amikor Ottlik apró rossz tulajdonságait sem hallgatja el, de ettől csak még emberibb és szerethetőbb lesz, hiszen kortársai emlékezése alapján becsületében feddhetetlen, végtelenül szabad ember volt. Szántó Piroska feltételezése elfogadhatónak tűnik, hogy Ottlik azért volt későbbi életében olyan szertelen, indulatos és hirtelen természetű ember, mert a katonaiskolában túlságosan kicentizték minden mozdulatukat, s ez tört valahogy felszínre. Ezért is nagyon értékesek ezek a megszólalások és a kiállításnak a katonaévekre vonatkozó elemei, hiszen Ottlik az a kapu, amelyen keresztül beleláthatunk a Trianon utáni katonaiskolák mikrotársadalmába és lelkületébe. Ezek szolgálnak Ottlik klasszikusának, az Iskola a határon című könyvnek anyagául. Egyébként a kiállítás nem helyez nagyobb hangsúlyt az Iskolára, mint bármely más Ottlik-műre, holott messze ez a legismertebb alkotása.
Az első szoba − Ottlik saját tárgyaival berendezve − üvegfal mögött konzervál valamit az író életformájából, a lakókörnyezet jellemzi az embert, Ottlik otthona a bemutatott videó és szobabelső alapján egy kifinomult ízlésű és az egyszerűséget kedvelő emberről beszél. Érdekes gesztus a tárlatrendezők részéről, hogy már a belépéskor a rejtélyes írói magányba burkolózó Ottlik szobájába invitálnak. A tárgyak időben olyannyira közelinek hatnak, hogy már szinte zavarba ejtő, mintha egy idegen lakásba lépnénk hívatlanul, viszont élmény látni a szobát, elképzelni az írót, ahogy éppen a zseniális Iskola szövegét rágja át ezredszer. A tweedzakó hatásos stíluselem kiállítási tárgyként, nem lepődnék meg, ha ifjú irodalmárok ruhatárában megjelenne a klasszikus, funkcionális darab.
Zárásképpen pedig következzen az a darab, amiért mindenképpen érdemes elmenni a kiállításra: egy medál, amelynek egyik felén Ottlik, másik felén édesanyja látható.
Minden megvan – Ottlik Géza Emlékkiállítás
Petőfi Irodalmi Múzeum
2012. május 23. – 2013. január 30.
Kurátor: dr. Kovács Ida
képek forrása: pim.hu