Novák Alexandra
Vajon hányan kerültünk már abba a helyzetbe, hogy akár az utcán sétálva, akár egy tömegközlekedési eszközön megpillantottunk egy fogyatékos embert. Megpillantottuk és rögtön el is fordultunk, hiszen a társadalom és a nevelés mindig is azt diktálta, hogy nem szabad hosszasan néznünk, urambocsá’ bámulnunk azokat az embereket, aki valamilyen módon eltérnek tőlünk. Azáltal viszont, hogy nem látjuk, megérteni sem tudjuk őket, így maradnak az olyan általános reakciók mint félelem, zavar, szánalom. Jérôme Bel francia koreográfus és rendező is ebből az alapélményből merített, mikor legújabb darabját színpadra állította.
Nagyjából pont egy évvel ezelőtt láttam Jérôme Bel (http://www.jeromebel.fr) egy másik darabját a Trafóban. Akkor egy thaiföldi táncossal mutatták meg egymásnak és a nagyközönségnek, hogy milyen alapvető különbségek fedezhetőek fel az európai és az ázsiai táncok között. Persze többről is szó volt, hiszen Bel az utolsó esszenciális darabjáig dekonstruálja a színház fogalmát és kínál fel valami olyat a nézőnek, amire nem is számít.
Így történt ez most is, a svájci Hora Társulat (http://www.hora.ch/), ugyanis olyan színészekből áll, akik – eltérő mértékben – de valamennyien értelmi fogyatékosok. A darab első tíz perce feszült némaságban telt, ugyanis minden szereplő, egy percig csendben állt a színpadon azért, hogy a közönség alaposan és immár „legálisan” szemügyre vehesse őket. Majd Bel a szókratészi bábáskodás módszerével kérdéseket tett fel színészeinek, és az azokra adott válaszokból épült fel szépen, lassan az előadás.
A néhol feszültnek ható darabot kiválóan sikerült olyan apró humoros megjegyzésekkel, vagy egyszerűen elgondolkodtató válaszokkal színesíteni, amelyekből az derült ki, hogy itt most nem sérültek és normálisok néznek egymással farkasszemet, hanem emberek, akik ilyen-olyan módon ugyan eltérhetnek, de a lényeget tekintve ugyanolyanok. Számomra ilyen volt, mikor az egyik színész arra a kérdésre, hogy mi az ő fogyatékossága azt válaszolta, hogy az, hogy tanulási nehézségei vannak, elég sok mindent elfelejt, néha rosszul ad át információkat, ezért már van egy füzete, amibe mindent beleír, hogy ne felejtse el. Mosolyogtam, közben pedig fogtam a kezemben a táskámat, benne az én kis füzetemmel.
A down-szindrómások adták viszont az igazán elgondolkodtató válaszokat. Az egyikük arról beszélt, hogy mit jelent ez a betegség biológiai szinten, tehát a kromoszómákban, egy másik Down-ról, az orvosról beszélt. Míg valaki pusztán „kibaszott down-osként” definiálta magát, az egyik lány pedig sírva kért bocsánatot azért, hogy „ilyen”. Ezt sokáig nem is lehetett tudni, hogy mennyire (lehet) megrendezett, de a darab utáni beszélgetésből az derült ki[1], hogy a down-szindrómások egyáltalán nem úgy kontrollálják az érzéseiket, mint az „átlag”, ha azt érzik, hogy sírnának vagy nevetnének, akkor azt teszik.
Ezután pedig következett a tánc, mikor készültek a társulattal az előadásra, a rendező annyit kért a színészektől, hogy válasszanak ki egy dalt, és arra mutassanak be maguktól egy koreográfiát. 10 különböző táncot nézhettünk végig; voltak köztük olyan világslágerek, mint Michael Jackson, Alizee vagy az ABBA de hallhattunk techno zenét, a ’20-as évek amerikáját idéző dallamokat és törzsi dobokat is. A színészek pedig a maguk módján táncoltak rájuk. Viccesen? Igen. Pont annyira viccesen és pont úgy, ahogy a „normális” fiatalok egy koncerten vagy hétvégén valamelyik szórakozóhelyen, magukról elfeledkezve ugrálnak a zene ritmusára. Ugyanis pontosan ennyi történt, fiatalok a kedvenc slágereikre táncoltak, őszintén.
Mert ebben áll a darab legnagyobb erőssége, az őszinteségben, hogy nem akar túlkompenzálni, nem akar mindent jobbnak vagy rosszabbnak mutatni. Csak azt mondja, hogy igen kedves ember, aki az utcán sétálsz, vagy a buszon utazol, gyere el a színházba, ülj le és nézd meg akkor itt, hogy milyenek is a fogyatékos emberek, ha már ezt máshol nem lehet. Őszinte volt az az öröm is, ahogy egy-egy sikeres tánc vagy jól elmondott mondat után a színészek egymásnak örültek, minden hátsó szándék, irigység nélkül, mert ők egy csapat és a csapatokban ez így (lenne) szokás. Ugyanakkor őszinte volt az is, amikor több színész arról beszélt, hogy saját hozzátartozóiknak egyáltalán nem tetszett a darab, mikor látták. Majomcirkusznak definiálták, sőt az egyikük nővére még sírógörcsöt is kapott, miután megnézte. A szakmától is kaptak hideget, meleget. Főleg a rendező, akit sok helyen a kritikusok „fasisztának” tituláltak. A rokonok hozzáállása talán annak tudható be, hogy ők „túl közel” vannak az érintett személyekhez, míg az ítélkező kritikusok, talán túl távol ahhoz, hogy megértsék azt, hogy mi is történt itt.
Aki ugyanis eljött erre az előadásra, az éppen azzal az élménnyel távozott, hogy azon a bizonyos biológiai eltérésen, amit az a kromoszóma jelent, lényegi különbségek alig fedezhetőek fel sérültek és nem-sérültek között. Ő is ember én is ember vagyok, vannak kollektív élményeink és vannak egyediek is. Ők színészek, akiknek Svájcban saját színházuk van és az polgári foglalkozásuk, hogy színészek, amiért a fizetésüket kapják. Én pedig a néző vagyok, mint bármelyik másik estén, mikor a Trafóba elmegyek. Ez a darab pedig számukra is egy lehetőség arra, hogy a színház és a művészet segítségével, bármilyen furcsa is, de színészként a lehető legőszintébb valójukat megmutathassák.
JÉROME BEL (FR) - THEATER HORA (CH): Sérült színház (Disabled Theater)
A Koreográfusok új utakon sorozatban
Trafó, március 13-14.
További információk és videók: http://trafo.hu/hu-HU/disabled_theater