Németh Nóra Juhász Anikó: Kék repkények, bukott angyalok c. kötetéről
Egy naplót tartok a kezemben. Ha kinyitom, nem odavetett sorokat, hirtelen ötlettől vezérelt bejegyzéseket találok benne, hanem nagyon is pontosan, tudatosan megírt, átgondolt verseket. A költemények megformáltságuk mellett rögzítik a keletkezés frissességét, a pillanat örömét. A jelenről alkotott benyomások, amelyeket egy pointillista festmény sem fejezhetne ki jobban. A versek „képpontjaiból” nemcsak színek, árnyak és fények kerülnek elő, hanem ízek, illatok, dallamok is elénk szöknek. Tökéletes impressziók egy verseskötetnek „álcázott” napló lapjain. És miért nem tévedek, ha naplónak nevezem? Mert olyan életeseményeket, élményeket, átélt vívódásokat rögzít, amelyek csupán egy napló intimitásában jelenhetnek meg. Ez Juhász Anikó Kék repkények, bukott angyalok című verseskötete.
.JPG)
Juhász Anikót elsősorban nem költőnőként tartja számon a szakirodalom, hanem filozófusként, akinek a fő kutatási területe a modern kor egzisztenciálfilozófiája. E terület kapcsán számos könyve jelent már meg, többek között ő írta az első összefoglaló magyar nyelvű monográfiát Oswald Spenglerről. Szakirodalmi munkássága mellett kiemelkedő alkotásai lírai művei. Számos díjat nyert el különböző pályázatokon (Napkút Kiadó pályázata, Erkel-pályázat). Verseit először az Üvegfalak, bádogtetők című kötetbe gyűjtötte össze, majd ugyanebben az évben megjelent a Kék repkények, bukott angyalok című kötete.
A Kék repkények, bukott angyalok kötetben a szerző négy ciklust különített el, és minden ciklusnak metaforikus címet adott: Korallzátonyok; Mozgóképek, állomások; Holdak és macskák az életügetőn, valamint Jelenetek a könyvek életéből. A címek minden esetben egy-egy részletet emelnek ki bizonyos versekből, s ezek a töredékek sokszor ismétlődnek a versekben. A ciklusok azonban nem különítik el a verseket olyan élesen, mint azt sokszor tapasztaljuk más költőknél, észrevehetőek bizonyos átfedések a ciklusok között. A versekben nincs egységes ritmusrend, pusztán akusztikai jegyek és szélsőséges metaforikus képek vezetik a verset. „Az utcára indulok, / de előtte még a postaláda / újságfelhőit eresztem / szabadon.” (Tapasztalat) A szinesztézia eszközét nagyszerűen alkalmazza, minden érzékszervünkre hatással vannak képei, ha állításunkat példával szeretnénk alátámasztani, vegyük szemügyre a Tavaszodnék című vers néhány sorát: „tavaszt akartam a / szobába, a hamutartó mellé zöld jókedvet, / még ha apró cserepekbe telepítve is”. A versek sajátos ritmusa teszi meghatározóvá a műveket. A szabad vers adta lehetőségeket teljes mértékben kihasználja, és mégsem válnak kuszává, nehezen érthetővé a művek.
A sorvégek gyakran nem lezártak, hanem az enjambement eszközével lépnek át a következő sorba. Ezzel az eszközzel kiválóan lehet a sorvégekkel játszani, és akár azzal is még több mögöttes tartalmat vonni a versbe, az explicit direktségét háttérbe szorítva, az implicit sejtelmességének, játékának engedve. A szövegekben ritkán alkalmazza a pontot egy gondolat lezárására. A pont használata csak megszakítaná az asszociációt, amitől a vers megbomlana. A benne elinduló gondolatot a képzettársítás vezette. Ez a gondolatpatak szabadon folyik, és utat tör magának a papíron: nem szabad megállítani egy ponttal, csak irányítani lehet egy vesszővel. “Teát főzött, ruhája súrolta a / ház falát, kezén még megbillent / a gond, nesztelen volt, akár az / észrevétlen árnyak, késeket pakolt, / a kanálról azt gondolta... várhat.” (Tél)
A versekben vannak bizonyos tárgyak, s a tárgyak mellett néhány élőlény, melyeket különös jelentőséggel ruház fel, ezek toposzokként ismétlődnek a kötet lapjain. Lajstrom helyett csak kettőt emelnék ki ezek közül: a cipőt, valamint a könyvet. A könyvek, melyek útmutatást adnak, forrásul szolgálnak az élethez, ihletőként az alkotáshoz: „Amott egy másik könyv, pipiskedve / simogatja egy gyerek, s mikor a jeges- / medve fejéhez elér, egyszer csak hó / hull a kezéből, és a jegesmedve / elindul, kiszáll a képből, s megy”. (Jelenetek a könyvek életéből) Azonban a könyvekkel mint a tudás hordozóival, egyáltalán magával a tudással sem mindig ennyire harmonikus a viszony. Hiszen az uralkodó, hatalom által is legitimált tudomány mindig valaminek az ellenében jön létre azáltal, hogy bizonyos tartalmakat a perifériára utal, rosszabb esetben „indexre tesz”. Reflexiónkkal valóban az állatvilág fölébe emelkedünk? Természet és kultúra ellentéte valóban feloldhatatlan? Ha végső megoldást nem is kapunk a Prozológia című versből, a probléma sajátos megközelítését találhatjuk benne: „Mondd, természetre rendeltettünk-e, avagy a könyvre? S át- / foghatja-e a másiknak gyilkolása nélkül mindkettő / életünk legbensőbb húrjait?” És a vers végére nyilvánvalóvá válik, hogy itt nem egyszerű tárgyi kérdésről van szó, hanem a költő számára is egzisztenciális téttel bíró küzdelemről. Hiszen az írás nem egyszerű passzió, az idő múlatásának érdekes alternatívája, hanem iszonyatos, rettenetes boldogság, a lélekből felszakadó sóhaj külsővé tétele: „…egybehangolva ülni / minden idővel, kellemes érintésűvé tenni az estét, s / felszínre hozni az írás … az írás / felejthetetlen és megfejthetetlenül iszonyú örömét.“
Sok versében felbukkannak a város apró rezdülései, s nemcsak a tárgyak moraja, hanem az emberek, a város mindennapi életének fontos szereplői is megjelennek: az utcán limlomok közt kincset kereső koldus, a tehetséges muzsikus cigány, akinek hegedűszavára már nem tartanak igényt, az élőzene fölébe kerekedett a gépzene. Micsoda értékvesztett állapot! Majd újabb kép kerül elénk: közmunkások szorgos hada rohanja meg az utcát. S ez a sokféle hangulat, színvilág egyetlen város – Szeged – külvárosából érkezik hozzánk. A költőnőnek nem kellett csatákat vívnia témáért, csupán kilépett az utcára: „Reggel volt, s hagytam, hogy / a cipőm összes pórusát átjárja / az álomból ébredő város lehelete.” (Külvárosom – egy Liszt Ferenc halála utáni korban)
Ahogy az élet megfogan és világra jön, bizony búcsút is int egyszer a földi létnek: a bölcső már ott ring a sír fölött. A kötet elején Egy férfiember. Sír című versben szembesülünk a kisgyermek elvesztésének tragédiájával: egy édesapát látunk, aki halott gyermeke fényképét gyűrögeti idegesen, fogja egyre erősebben, mintha attól tartana, hogy valaki megfosztja egyetlen kincsétől, kisfia drága emlékétől.
A gyermek érthetetlen szenvedése és halála mellett az élet eliramlása egy idős ember esetében másképp értelmeződik, aki az életet megélte a maga teljességében: az emlékek élénkebbé válnak az elszámolás órájában: „s az ember a pillanatban még önmagát újra megtanulja”. (Mikor az ember néha…) De akármennyire próbálunk a „jó halál” és a mennyei élet reményében megnyugodni, mégis mindig ott bujkál bennünk a kérdés: „Te mindig itt voltál, hát ott most hogy lehetnél?” (Halálod hajnala) Juhász Anikó verseiben rámutat erre a paradoxonra, és arra késztet, hogy a kételkedést, a szorongást ne fojtsuk el magunkban, hanem merjünk számot vetni a kínzó gondolatokkal.
Juhász Anikó: Kék repkények, bukott angyalok. Budapest, Napkút Kiadó, 2012. 100 oldal.
