Forgách Kinga Martin Sperr Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című darabjáról
A Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból története egyszerűnek is mondható: egy falu, mely éppen csak elkezdte feldolgozni a nem is olyan rég lezajló háború eseményeit és következményeit. Bár a rémségeknek vége van, a szorongás, az előítéletek, a mindennapi életből való kizökkenés ott bujkál még mindenkiben. S ebbe a zaklatott világba csöppen bele Abram, kit titkolt homoszexualitása, anyjának elutasító viselkedése, a falu lakóin egyre inkább elhatalmasodó pletykaáradat, és egy szerelem nélküli kapcsolatból megfoganó gyermek lehetősége az őrület szélére kerget. Az elfojtott düh, a titkok és az emberek előítéletei gyilkosságba sodorják őt. A falu lakói egyre a bűnösre vadásznak, s az éj leple alatt végül becserkészik és elejtik az áldozatukat…
Az előadás egyik legizgalmasabb kérdése talán az lehetne, hogy tulajdonképpen mikor is veszi kezdetét. Már a darab ajánlóján és szereposztásán is különleges, a szokásostól eltérő felirattal találkozhattunk: „Tisztelt Nézőnk! Rendhagyó helyszínen, a Festőműhelyben láthatják az előadást, melynek megtekintéséhez kényelmes viselet ajánlott.” Kényelmes ruhában menjünk a Nemzetibe? Ez már önmagában is kissé polgárpukkasztó, hiszen sokaknak a színházba járás nem csak szórakozást jelent, hanem, és elsősorban kiöltözésre is alkalmat ad… Az eseményre a „rendhagyó helyszín” miatt, mindenesetre húsz perccel korábban kellett érkezni, így hamar izgatott várakozás lett úrrá a ruhatár előtt álldogáló tömegen.
Amikor eljött az idő, a színház alkalmazottjai szertartásos jelleggel vezettek be minket a Nemzeti kulisszái mögé, ahol rejtekajtókon, eldugott folyosókon és lépcsőházakon át lehetett megközelíteni a kijelölt „színházi” teret. Ám még mielőtt megérkeztünk volna a Festőműhelybe, már hallani lehetett a színészek énekét, pontosabban zsoltárjait, hiszen egy, a folyosón összetákolt kis kápolnában imádkoztak.
A terembe lépve érdekes látvány fogadott bennünket, székek helyett, csak szalmazsákokat találtunk, ezeken kellett helyet foglalni (magas sarkúban vagy öltönyben valóban kényelmetlen). Ezek a zsákok, melyek a műhely közepén helyezkedtek el, óhatatlanul is posztdramatikus elemmé váltak az előadás során, hiszen az embernek állandóan helyezkednie, forgolódnia kellett, ha látni akarta az eseményeket. A zsákok elérték, hogy ne csak a színészek testét érzékelhessük közvetlen közelről, de a saját testi jelenlétünket is állandóan tudatossá tette ez a kényelmetlenség.
Mielőtt a színészek játéka megkezdődött volna, elcsendesültek a „mise” beszűrődő hangjai, és szinte észrevétlenül léptek a terembe a játszók, ahol közvetlen közelről figyelték egy ideig a közönség „előadását”, vagyis izgő-mozgó helyezkedését a szalmazsákokon.
A helyszín, a Festőműhely izgalmas mozgásokra adott lehetőséget, például egy vertikálisan és horizontálisan is többszintű játékteret adott a rendező (Alföldi Róbert) kezébe azzal, hogy a galéria, a lépcsők és a tűzlétra megengedte a „nyaknyújtogató”, fejünk fölött játszódó -, és a közönségen átmászva előadott jeleneteket is. Ráadásul lehetővé tette a szimultán játékot is, mely tovább erősítette a nézők zavarodott buzgalmát, hogy egyszerre megpróbáljanak minden impulzust befogadni, mely persze lehetetlen volt. Ez a technika arra is alkalmas volt, hogy egyszerre szülessen meg egy hangulat az egyik sarokban, és annak ellenpontja a másikban. Bár a fényekkel nem igazán lehetett játszani ezen a helyszínen, mégis beleszőttek a darabba egy kis jelenetet, – a darab tetőpontján zajlódó vadászatot – melyre teljes sötétben, apró zseblámpák fényénél került sor.
A nézők állandó kíváncsi fészkelődése és mohó tekintete mindeközben a darab egyik legfontosabb motívumára hívta fel a figyelmet: a pletykára. Az alsó-bajorországi falu lakóinak szüntelen szóbeszéde és pletykái irányították ugyanis az egész cselekményt, és ezek vezettek el a végzetes tragédiáig is a darab végén.
A „pletyka a negyedik hatalmi ág”, hiszen a szóbeszéd szüli a valóságot. A kukkoló, pletykaéhes nézők teljesen be voltak vonva az eseményekbe, ez legnyilvánvalóbban a tragédia végén tűnt ki, amikor a falu búcsúján a sörből, és a sült kolbászból a közönség is kapott. Ez a muzsikával, étellel, itallal megtoldott hangulat, azért mégis keserű ízt hagyott a szánkban, hiszen az ünneplés öröme mögött ott bujkált valahol a halál, így inkább halotti tornak éreztük, mint búcsúnak.
A dráma központi problémái közt ott szerepel az őrület, a homoszexualitás, a gyilkosság és a hit kérdése. A rendezés pikantériájához hozzátartozik, hogy Abramot – akiről azt terjeszti anyja, hogy börtönben volt (és ennek megfelelően is kezelik) – Stohl András játssza. Abram édesanyja, Barbara (Molnár Piroska) tekinthető főszereplőnek, aki egyszerű napszámosnőként a falu tiszteletben álló tagja, ám mégis valahogy elkülönül, elszeparálódik a többiektől, már kezdettől fogva. Állandóan menekül fia elől, pontosabban fia homoszexualitása elől, hazugságokba bonyolódik („nekem nincs fiam”), anyaként gyakorlatilag minden szempontból megbukik, s ezzel egyidőben a korábbi tiszteletet is elveszíti.
A karakterek szépen illeszkednek a színházi hagyományokba, ott van Tonka (Tompos Kátya), a naiv szerelmes fiatal lány, aki megpróbál kilépni a háború utáni állapotokból, a konzervatív falusi környezetből, de teherbe esik. Abram, aki beleőrül másságának titkolásába és abba, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak. Rovo-ban (Farkas Dénes), a bolondnak titulált fiúban találhat csak menedéket, ám ez is csak olaj a tűzre, s szinte egyenesen vezet el a tragédia bekövetkezéséig. Van egy hamleti sírásó-figuránk is, Csonti (Znamenák István), aki néha belefut a tiszteletessel folytatott teológiai vitákba, s csak a pap parancsára hagyja abba az elmélkedést és adja meg magát: „Jó, akkor hiszek”. A cselekménynek ez a szála is magában rejti a katolicizmus kritikáját, mely mögött ott van a háború utáni kiábrándultság és reményvesztettség összes siráma is.
Valóban nem egy szokványos, kényelmes előadásról távozhattunk, amikor felkeltünk a szalmazsákokról, s újra a folyosókon és lépcsőkön találtuk magunkat. Mi is részei voltunk a produkciónak, időnként ránk is fröccsent a vérből, vagy a tejből, mi is éreztük a sülő hús szagát, mi is kortyoltunk az ünnepi sörből. Olyan közel voltunk Alsó-Bajorországhoz, amennyire ez csak lehetséges.
Martin Sperr: Vadászjelenetek Alsó-Bajoroszágból
A Nemzeti Színház előadása
Író: Martin Sperr
Fordító: Perczel Enikő
Rendező: Alföldi Róbert
Színészek: Barbara, napszámosnő - Molnár Piroska; Abram, a fia - Stohl András; Tonka, cselédlány - Tompos Kátya; Maria, parasztasszony - Básti Juli; Rovo, a fia - Farkas Dénes; Volker, Maria szolgája - Szarvas József; Polgármester - Sinkó László; Georg, a szolgája - Hevér Gábor; Zenta, napszámosnő - Murányi Tünde; Hentesné - Nagy Mari; Franzi, a fia - Ducsai Ábel; Csonti, sírásó - Znamenák István; Paula, irodai alkalmazott - Söptei Andrea; Menekült nő - Mészáros Piroska; Konrád - Závodi Marcell; Pap, rendőrfelügyelő - Földi Ádám
Díszlettervező: Menczel Róbert
Jelmeztervező: Daróczi Sándor
Dramaturg: Perczel Enikő, Vörös Róbert