Várkonyi Borbála az Arcus Temporum Művészeti Fesztiválról
A kertbe lépve és lábam mögött hagyva a városi aszfalt biztonságosnak hitt megtartó erejét, szembesülök saját, eredendő kicsinységemmel, bizonytalanságommal. Hirtelen a csend. Nem-várt módon takar be. Megérkezem egy olyan térbe, ahol egyszerre vagyok idegen és hazatérő.
Az idei Arcus Temporum fesztivál a beljebb-lépésre, visszahúzódásra adott lehetőséget Pannonhalmán. Az augusztus 23-a és 25-e között megrendezett, a főleg kortárs zenéből merítő hétvégi programsorozat tizedik évfordulóját ünnepelte, amelyre meghívta az elmúlt évek zeneszerzőit, alkotóit. A kortárs zeneművek mellett elsősorban Schumann, de Bach, Haydn, Mozart és Beethoven darabjai is frissítették a hallgatóság figyelmét, megteremtve a párbeszéd lehetőségét múlt és jelen között.
Mit jelent azonban a „beljebb-lépés” a zenében? A fesztivál zenei anyagának kiválasztásáért felelős dán zeneszerző, Ben Sørensen, valamint Rozmán Lajos klarinétművész - aki előadói tevékenysége mellett karmesterként is működik - olyan fiatal kortárs zeneszerzők műveit is beválogatták a fesztivál programjába, amelyek egytől egyig magának a hangnak a mibenlétére koncentrálnak. A zenei anyagot szinte a végletekig lecsupaszító, analizáló alkotások egyrészről a technikai értelemben vett „beljebb-lépésről” tanúskodnak, amely megpróbál a hang „mögé” tekinteni. Ezzel játszott többek között Sergej Newski orosz származású, Berlinben élő zeneszerző is „Alles” című művében, amelyben a zenei és az emberi hang együtthangzását állította a középpontba. A szakadozott, fel-feltörő narrátori hang kétségbeesetten „követelte” vissza azt, ami a sajátja: kanalát, cipőjét, kezét, hogy majd a mű végén sóhajtó beleegyezéssel mondjon le mindenről: „Gut / behalt halt alles.” („Jó / Tarts meg mindent.”). Az emberi hangot is elemeire bontó, a nyelvben létrejövő értelmet széttörő mű a „dekonstrukció” értelmében olyan zenei egységet alkotott, amelyben minden hang mégis helyére került: a szólamok széttartó mozgása az utolsó mondat által utólag egy egységben forrt össze. A kimondás gesztusa azonban önmaga nyelvi minőségén is túlmutatott: egy olyan dimenzió felé irányult, amely egyedül a mű végi hosszan „kitartott csendben” vált érezhetővé.
Mi születik meg ilyenkor? Mit lehet meghallani egy-egy zenemű befogadásakor? Csupán a hangok harmóniáját, vagy adott esetben disszonanciáját? Mi tartja egyben a művet, mi formálja azt a benne megszólaló akkordokon túl? E kérdések megfogalmazásakor nem arra szeretnék rámutatni, hogy a (legfőképpen) szeriális, atonális, dodekafón zene miként bontja atomjaira a hangzó anyagot, megkísérelve a pusztán vegytiszta hangzás „előállítását”, hanem inkább arra a tapasztalatra, amely mind Schumann, mind Newski, Klaus Lang, Sørensen, Jeppe Just Christensen műveit belsőleg alakítja. Az említett zeneszerzők alkotásai arról a csendben meghallott, felfedezett hangzásokról tanúskodnak, amelyek egy, a hétköznapi életen túlmutató, ám egyedül abban megvalósuló Szó valóságába vannak ágyazva. Nem véletlenül hivatkozott a fesztivált köszöntő bevezetőjében Varga Mátyás, a fesztivál igazgatója a „lelkigyakorlat” fogalmára. Olyan idő ez, amely egyszerre mutat túl a hétköznapi értelemben vett idő-számítás keretein, és ágyazódik bele a mindennapi valóságba, amelyben a szent és a profán terek kézzelfoghatóbban érzékelhetőek egymásnak való jelenlétük tükrében, azaz: a kettő egymástól való elhatárolódásának érzékelésével a közöttük lévő szakadék mégis áthidalhatóvá válik. Szent idő, amely a profán ellentéte. Amennyiben azonban benne a szent nyilatkozik meg, úgy áthatja a tőle különböző, profán valóságot is. A lelkigyakorlat képessé tesz – ismét Varga Mátyás szavaival élve – a lélegzetünk visszatartására, amely egyaránt jelenti a hallgatni tudás megtanulását, az éber figyelem (önmagunkban való) kialakítását arra a hangra, amely belülről formál és alakít. A kiszakadás, kilépés, a „hegyre való” elvonulás egyszerre jelent belépést abba a szakrális térbe, ahol megvalósulhat a mindent elhagyni kész, és mindenről lemondani akaró hallgatás. Ismerős és egyben taszítóan idegen tér ez, amelynek „bejárásához” a zene adta a vezetés fonalát.
A pannonhalmi bazilika, a Boldogasszony-kápolna szakrális tereiben felcsendülő zeneművek tehát nemcsak befogadóképességem határait tágítva adtak alkalmat „gyakorlatozásra”, hanem a csend meghallására tettek érzékennyé. Ahogyan arról Balassa Péter ír egy rövid esszéjében: „A hallgatás hagyja, engedi megszólalni igazán a létet, az Egészet.”[1]