Gubán Viktor 

Az Overview című dokumentarista rövidfilmről

2012 decemberében a Harvardon mutatták be azt, az azóta a videómegosztókon is elérhető, alig 20 perces dokumentumfilmet[1], amely kivételesen gyönyörű képkockák segítségével egy különös tapasztalatot próbál megközelíteni. A filmben megszólaltatott asztronauták, írók, filozófusok az ún. overview effect jelenségét boncolgatják, melyről azok az űrhajósok számoltak be, akiknek az atmoszférát elhagyva alkalmuk nyílt kívülről rápillantani bolygónkra. A kifejezés, amely kissé esetlenül, de a lényeget jól érzékeltetve összbenyomás-effektusként fordítható, Frank White-tól származik, akinek The Overview Effect: Space Exploration and Human Evolution című, először 1987-ben megjelent könyve szolgált a film alapjául. White egyébként maga is szerepel az összeállításban, melynek elkészítésében hathatós segítséget nyújtott a brit Planetary Collective[2] számára.

A történet ott kezdődik, amikor 1968-ban a Holdat elsőként megkerülő Apollo-8 legénységének egyik tagja kézi kamerájának lencséjét az űrhajó ablakán át váratlanul a Föld felé fordította. Ez volt az első alkalom, hogy a földlakók a világűr egy távoli pontjáról nézhettek vissza saját otthonukra. Az élmény többeket – még televízión keresztül is - sokként ért. A műholdak és teleszkópok által sugárzott képáradatban ezt ma már nehéz átérezni. Mégis, a saját magunkra és az élőhelyünkre való rátekintés perspektívája ekkor végérvényesen megváltozott, az új látópont felvételének következményei foglalkoztatni kezdték a gondolkodókat. A dolog jelentőségét hangsúlyozva David Beaver az Overview Institute egyik alapítója az egyik asztronautát idézve úgy fogalmaz, hogy bár a küldetés eredetileg csakis a Holdra koncentrált, utólag talán nagyobb jelentőségre tett szert az, hogy általa visszatekinthettünk a Földre.

Az űrbe kilépőket az Apollo-8 utasaihoz hasonlóan drasztikus élményként érte a Földdel való újfajta találkozás. A filmben elhangzó súlyos jelzők - megrázó, félelmetes, megsemmisítő, nehezen leírható - olyan erőteljes, nem várt tapasztalatról árulkodnak, amiről Edgar Mitchell, az Apollo-program egy másik asztronautája egyenesen kvázi-vallásos, eksztatikus érzetként számol be. Mitchell, aki valamiféle egység-élményről beszél, elmondja, hogy képzett kozmológusként pontosan tisztában volt annak objektív, tudományos igazságával, hogy saját magát, akárcsak a legénység többi tagját ugyanazon anyag építi fel, mint a csillagokat, a közvetlen tapasztalata azonban nem intellektuális, hanem intuitív kategóriákkal magyarázható. Talán nem véletlen, hogy a Nemzetközi Űrállomás lakói, saját bevallásuk szerint, szabadidejük nagy részét az ablakokra tapadva töltik: az alattuk elsuhanó Földet nézik. S miközben kívülről, bolygóként szemlélik azt, minden korábbinál erősebb benyomásuk támad azzal kapcsolatban, hogy kiszakíthatatlan részei, mondja David Loy filozófus.

A film szereplőinek beszámolói akár a látás újkori történetébe is beilleszthetővé válnak. Ahogyan Földényi F. László 2010-ben a Kalligramnál megjelent kiváló könyvéből[3] kiderül, a „föntről való rátekintés” élménye s az unio mystica vagy az omnivízió ezzel összefüggésbe hozható, kezdetben teologikus kívánalma folyamatosan megjelenik az útirajzokban, miközben a technikai fejlődés következtében látópontunk egyre magasabbra és magasabbra kerül. Petrarca, hasonlóan Friedrich festményének vándorához, még a hegytetőn érzett hasonlót („Első pillanatban a roppant látványtól megrendülve álltam…”), 1783-ban már a hőlégballonok első utasai írnak az égbe emelkedés közbeni elfogódottságról. A 19. században, Európában mindenfelé kitör a kilátótornyok építésének láza, s mivel mi magunk végül sikerrel emelkedtünk oda, ahol azelőtt Istent gondoltuk lakozni, az ég a természettudomány felfedezésre váró, teológiai szempontból kiüresedett terepévé vált. Az űrbe való természettudományos célzatú kilépés ennek a felemelkedési folyamatnak az aktuális végállomásaként értelmezhető. Az overview effect pedig, rokonságban a madártávlatból szemlélődő korai utazók benyomásaival, a minden eddiginél tágabb perspektíva nyújtotta misztikus-katartikus rácsodálkozás, „az esztétikai harmóniának, az ésszel körülhatárolhatatlan tökéletességnek”[4] és a tőle való nagyfokú függésnek a közvetlen vizuális élmény adta megsejtése. A tudományos gondolkodás tárgya (Földünk) ebben a mozzanatban óhatatlanul megszemélyesül. A filmben megszólalók egyúttal utalnak egy további értelmezési tartományra, mely szerint az effektus a keleti kultúrkör egyes tradícióiból is levezethetővé válna. Ezekben ugyanis a nyugati gondolkodásnál jóval hangsúlyosabb szerepet kap az egyén és a világ elválaszthatatlan, spiritualitásként is megragadható egységének kérdése.

Az overview effect kapcsán Beaver szerint nem is elsősorban a meditatív aspektust érdemes hangsúlyozni, hanem mindenekelőtt azt a kognitív eltolódást, amit a Földdel mint élővel való találkozás okoz, s melynek mellékhatása bolygónkkal kapcsolatos felelősségérzetünk növekedése. Ezen a ponton válik világossá a készítők valódi intenciója. Az űrutazók egyike egyenesen „kijózanító” felismerésnek nevezi az azzal való szembesülést, hogy minden élőt, ami a Föld felszínén található, arányait tekintve csupán egy papírvékonyságú hártya védelmez a világűr hatásaitól. Kozmikus perspektívából szemlélve pedig még inkább húsba vágó az ember okozta erózió, erdőirtás vagy éppen légszennyezés nyomainak felfedezése. Frank White és társai voltaképpen az asztronauták ehhez hasonló egyéni élményeit igyekeznek felhasználni arra, hogy minél szélesebb körben megismertetve ezt az eleven hatást, cselekvésre szólítsanak fel.

De bármennyire is izgalmas, személyes megközelítésről van szó, az overview effect egyébként kitűnő dokumentarista láttatása csupán egy a számtalan humanista, természettudatosságra felhívó technika közül, melyeknek eredménytelenségéről magunk győződhettünk meg. "Mentsük meg a Földet, mert ha elpusztul, mi is vele pusztulunk!" Ez az unalomig ismételt, hatástalan toposz a végkifejlet, mely ráadásul félrevezető is, hiszen arra enged következtetni, hogy bolygónk életkilátásai tőlünk függenének. Nekünk azonban nem a Földet, hanem a földit kell megmenteni, nem a Földnek, hanem nekünk van szükségünk segítségre. Hiába érzik úgy a film asztronautái, hogy egymás elválaszthatatlan részeiként utazunk a világűrben. Ha eljön a kritikus pillanat, űrhajónk leráz magáról, s ne legyen kétségünk, ki fogja heverni, hogy már nem tapossuk a felszínét. Egy darabig melegebb lesz, vadul tombolnak a viharok, és pár méterrel magasabban hullámzik majd az óceán. Aztán ez is elmúlik.