Dobos Emese
A MODEM Halálos természet című kiállításáról
„Undorító és gusztustalan, nekem ehhez ma nem volt hangulatom.” Remélem, sikerült szó szerint felidéznem az érkezésem előtti legfrissebb vendégkönyvi bejegyzést. Azt hiszem, tényleg jobb már az elején leszögezni: aki általában az idilli témájú, abszolút klasszikus művészetet kedveli, nos, az ne menjen el megnézni ezt a kiállítást. Ezzel abszolút nincs gond. Én azonban jót mosolyogtam ezen a határozott, kifakadó, kis, szálkás betűs megjegyzésen, és beléptem a MODEM harmadik emeleti kiállítóterébe, a Halálos természet című tárlatra.
Naturalizmus és humanizmus a 21. században - hirdeti a kiállítás alcíme. Természet és ember. Ember a természetben. Ember kontra természet. Tagadjuk a szimbiózist, ugyebár? Harmónia, mégis konfliktus. Kineveli, eltartja a jó öreg Anyatermészet az emberi lényt, azonban ő isten akar lenni: újat épít magának, lerombolva ezzel a régit. Azonban a Természet sem hagyja magát, kiosztja a saját szankcióit…
Naturalizmus, nézzük csak: valósághű ábrázolás és aprólékos részletek, egy irányzat, mely nem fél megmutatni a riasztót, a szokványostól eltérőt sem. Ez megvan. És a humanizmus? Az ember elsőbbsége és fontossága a természettel szemben? Ezt a gondolatot is megtaláljuk a kiállított munkákban. De mit jelentenek számunkra ezek a fogalmak ma? Mire asszociálunk, ha az „ember” és a „természet” szót halljuk? Játsszunk el ezekkel a kifejezésekkel egy pillanat erejéig! Nekem már eszembe jutnak a hibrid lények, a robotok, a pusztító ember, a mutánsok harca, a génmanipuláció, és a haldokló, kivonuló természet. Nem járok messze. Hogyan változott az Ember, és a róla alkotott kép az évszázadok során? Erre keresi (és kínálja) a választ a kiállítás.
Pszichothriller, horror, vér és borzongás: csupa olyan hívószavak, amelyekre a hétköznapi ember felkapja a fejét, ezekkel „el lehet adni” egy filmet, vagy jelen esetben egy kiállítást. Van, akinek ennyi elég is. Számomra (és remélem másoknak is) azonban több ez a kiállítás, mint puszta szenzációhajhászás: üzenetek, kritikák és önvizsgálatok lehetőségének a sokasága. Amint az ember belép a kiállítótérbe, a fekete enteriőr még inkább a célirányosan megvilágított művekre irányítja a figyelmet: kiemeli, és elválasztja őket.
A kiállítás a legismertebb magyar képzőművészek közül válogat: Magyarósi Éva, Karácsony László, Győrffy László és Máriás István művei is jelen vannak többek közt. Számos olyan műalkotást felsorakoztat a tárlat, amit már ismerhet az ember, ha a kortárs magyar művészetben akár egy kicsit is jártas. Ilyen például Karácsony László A bolygó neve: Craniata című munkája. Mintha egy hatalmas, fűvel benőtt koponyát látnánk: az egyik szemüregében még a kaszás is leselkedik valakire, a koponyacsont oldalán pedig „gondtalanul” füvet nyír egy apró figura. Mit üzen számomra ez a mű? Hogy az élet mindig halállal jár, nem létezik a kettő egymás nélkül. Szintén az utóbbi gondolatot hordozza számomra Máriás István (Horror Pista) Ádám és Éva (Kiűzetés a paradicsomból) című alkotása. A Coca-Cola emblémája és a fegyverek? Mi magunk teremtjük meg a végzetes körülményeket?
Fülöp Gábor Katicája bennem kettős érzelmeket ébresztett: egyfelől gyönyörű, esztétikus, színpompás alkotás, majd egy perc múlva eszembe jutott az is, milyen lenne így végezni: katicák fojtogatnak és lepnek el tetőtől talpig… Szabó Eszter Pláza című munkája erős társadalomkritikát hordoz magában. Ez a helyszín lenne a mai ember „természetes élőhelye”? Karácsonyi László Pszeudofosszília szobra szintén a fogyasztói kultúra bírálata: egy T-rex tol egy bevásárlókocsit. Hamis lelet? Ennyi maradna belőlünk, ha most egy pillanat alatt elpusztulna a Föld? Kis Róka Csaba képei pedig valósággal sokkolnak: mészárlás és hímtagok hagyományos kompozícióban, színvilágban, romantikus, magyar, bajuszos férfiak közreműködésével. A fiúk nem sírnak című képén egy fecskealsós huszár nyúzza meg meztelen társát, miközben három barátja vígan italozik mellettük.
Szintén a sokkterápiával „kezelik” a látogatót Szőllősi Géza Vaddisznó, Tehén és Róka szobrai. Voltaképpen aranyosak, azonban nehéz elvonatkoztatni attól, hogy állatpreparátumokat látunk. Számos alkotás idéz fel korábbi képzőművészeti alkotásokat és bevett témákat, így Nyári István Van Gogh Syndrome című képe. Szenzációhajhászás pop-kulturális környezetben? Mindenesetre a kockás rakott szoknya, a szívecskés térdzokni, és a cuki nyuszik a levágott fülekkel, no meg a véres ollóval bizarr képi világot teremtenek. Úgy olvastam, csak „marketingfogás”, hogy Van Gogh levágta a saját fülét, hogy ez egy legenda, melyet a művész halála után köré szőttek. A mai világban bármit megtennénk a népszerűségért, a figyelemért? Ha jobban belegondolunk, erre rengeteg példát fel lehetne hozni… Meddig hajlandó az ember elmenni az ismertségért? Győrffy László munkáiban szintén karakán öniróniát és bírálatot fedezhetünk fel. A kortárs magyar képzőművészet barátai és ellenségei című munkája láttán megfogalmazódik bennünk a felvetés, hogy a művészet ellensége maga a művész? A művész tesz azért, hogy ne ismerjék el, és megkérdőjelezzék a művét? A Két kurátor köldökzsinórra leselkedik pedig a műkritika kritikája, és persze a művészet üzletként való felfogását sugallja.
Ajánlom a kiállítást merészeknek, nyitottaknak, bevállalósaknak, akik nem ijednek meg egy kis vértől és bizarrságtól. Óva intem azokat, akiknek a lelki világának egy kis morbidság sok lenne, mert azoknak álmatlan éjszakákat, netán rémálmokat fog okozni a tárlat. Szerintem zseniális. Mindenesetre szívesen végigböngészném a vendégkönyv bejegyzéseit a kiállítás zárása után!
Halálos természet. Naturalizmus és humanizmus a 21. században
MODEM, Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen
Kiállító művészek:
Czene Márta, Fülöp Gábor, Győrffy László, Karácsonyi László, Kis Róka Csaba, Kovách Gergő, Máriás István aka Horror Pista, Magyarósi Éva, Moizer Zsuzsa, Nyári István, Péli Barna, Szabó Eszter, Szöllősi Géza, Verebics Ágnes
Kurátor: Hornyik Sándor
Látogatható: 2013. november 17-től 2014. február 16-ig