Kultúra és Kritika

Ikker Eszter

A Szépművészeti Múzeum Caravaggiótól Canalettóig című kiállításáról                                            

Nagyon vártam már ezt a kiállítást. Azt reméltem, hogy az itáliai barokk festmények elhoznak valamit a régóta látni vágyott Velencéből, az Örök Város ókori romjaiból, Nápoly nyughatatlanságából, az Arno partjáról. Hogy valamit visszacsempésznek a nyárból, ebbe a borongós, ködös, nyirkos budapesti késő őszbe. Talán elhozzák a „késő őszi nyarat” bronz edényeikkel, viruló és rothadó gyümölcseikkel, a háttér meleg sötétségéből előbukkanó pompázatos részleteikkel. Amikor végre megérkeztem „Caravaggióékhoz”, rájöttem, hogy ezek a képek többet adnak, de ezt a többletet nem adják oda könnyen.

Azonban elhallgatnám az igazságot, ha azt állítanám, hogy a kiállításon kizárólag remekműveket láttam egymás után, tetszőlegesen elhelyezve, esetleg némi kronológiai sorrendet betartva, és „szabadon” kalandozhattam az alkotások között. A kurátori munka jelentősége nem csak a kortárs tárlatokon értékelődött fel, hiszen a történeti-művészettörténeti szempontból egyedülálló gyűjtemények is a kiállítás-rendezői invenció alá kerülnek. Jól átgondolt, a befogadót kifejezetten segítő címekből itt sincs hiány, amelyek a Caravaggio-iskolával kezdődő és a Canaletto-műhely működéséig tartó hosszú periódust tagolják: Szemtől szemben a valósággal; Isteni fény – ördögi árnyék; Ékesszólás, pompa, illúzió; Natura morta – Natura viva; Hattyúdal Velencében; valamint a Goethét idéző Utazás Itáliában.  

Az első két szekcióban a Caravaggio nevével fémjelzett műhely remekeit találjuk, a hamisíthatatlan chiaroscuróval[1], a névadó Gyíktól megmart fiú, valamint a Fiú gyümölcsöskosárral című alkotásaival, Keresztelő Szent Jánosával és Salome-képeivel. Továbbá látható a bolognai Lorenzo Garbieri döbbenetes Halott Krisztusa, a fehér gyolcsból félig kitakart testtel, vérző stigmákkal, az arma Christi[2] ikonográfiai elemeivel: szögekkel, fogóval és töviskoronával. Ugyan a másik teremben, de tematikusan még az első egységhez kapcsolódva feltűnik Battistello Caracciolo szokatlan Noli me tangere ábrázolása, amely a Krisztus-Ámor analógián alapul. A Megváltó hátán könnyű, széljárta fekete lepel, fején kalap. Kinyújtott karjának mozdulata egyszerre tiltó és befogadó, mintha ezt mondaná: „Mária, ne a kezeddel érints, a hiteddel lépj közelebb hozzám!” A magdalai asszony pedig extázisában elalél: halandó test ekkora boldogságot képtelen elviselni. A barokkos elragadtatottság szép megnyilatkozása ez a kép.

A Szépművészeti Múzeum azon – kifejezetten szimpatikus - törekvése közismert, hogy a nagyszabású időszaki tárlatokat minél több ember számára láthatóvá és érthetővé kívánja tenni. Ez esetben sincs másként. Az egyébként elismerésre méltó szakértelemről tanúságot tevő válogatás koncepciója a releváns, a korszak ismeretéhez elengedhetetlen információkat ötvözi a szórakoztató krimi műfajával. S mintha ez utóbbi kerekedne felül a kiállítás első felében, ahol értesülhetünk Michelangelo Merisi da Caravaggio homoszexualitásáról, rágalmazási peréről, s végül az ominózus gyilkossági ügyéről. Ezen kívül láttam egy érdekes névfordítást, amelyről nem tudtam megítélni, hogy a kiállítás rendezői tréfálni akartak vele, vagy tényleg komolyan gondolták. Caravaggio egyik leghűségesebb követőjét, Cecco del Caravaggiót „Caravaggio Ferkójának” fordították. A nevek fordítása egyébként is problematikus, és tulajdonképpen nem is indokolt egy kiállításon. A magyar nyelvű tájékoztatóban nem is érthető teljesen, hogy mire vonatkozik a „Caravaggio Ferkója” elnevezés. Az értelmezésben az angol nyelvű szöveg segít: a Francesco becézett formája a „Cecco”, és ezt fordították „Ferkónak”.

 Ugyan ezek a festmények nem szorulnak ehhez hasonló körítésre, szenzációra, hogy érdekesebbek legyenek, de ha a Caravaggio-mítoszhoz tartoznak, ám legyen! Azonban úgy látom, hogy bizonyos életrajzi összefüggéseket és a festményeken látottakat csak finoman, megfontoltan szabadna megfogalmazni. Például Caravaggio Imádkozó Szent Ferenc című műve melletti képleíráson olvastam a következő mondatot: „A festő, nyilván saját megpróbáltatásaitól szenvedve, Szent Ferencet gyötrődő aggastyánként ábrázolja, aki nem tud megnyugvást találni Krisztus tanításaiban.” Ez esetben inkább arról lehet szó, hogy a stigmák okozta fizikai fájdalomtól gyötrődő Szent Ferenc alakjába belefestette magát a Rómában gyilkosságot elkövető, és ezért a városból távozásra kényszerülő Michelangelo Merisi. Ez még ebben a formában is egy erős állítás lenne, a falszöveg írójának felelőssége, hogy mennyire szeretné direkten irányítani az értelmezést.

Az alázatosság képeit követően „a caravaggizmus antitéziseként” bemutatott Caracci testvérek bolognai akadémiájával, és annak hatásával ismerkedhetünk meg. A vizuális retorika jegyei tetten érhetők Giovanni Lanfranco Szent Péter a börtönben Szent Ágotát ápolja című képén is. A Lanfranco-festmény ismertetője szerint „rejtett erotikát” fedezhetünk fel az ájtatossági képen. Az erósz ugyan jelen lehet az alkotáson, ahogy a barokk zenében, építészetben és a képzőművészeti alkotásokon megjelenik, de általában az önfeláldozó szeretetet jelentő agapéra mutat. Szent Péter mintha nem is igazán az erósz, hanem sokkal inkább az agapé vágyával gyógyítaná az Ágota mellén tátongó sebet.  A jegyesi misztikából örökölt elragadtatottság és a sebzettség tapasztalatának feldolgozása egyáltalán nem idegen az itáliai barokktól, gondoljunk csak az egyik ikonikus példájára, Bernini Szent Teréz extázisát ábrázoló szobrára a római Santa Maria della Vittoriában.  Itt sem a szexuális gyönyör élményében ragad meg az alkotás, hanem az Órigenész Énekek éneke-kommentárjában olvasható szavak plasztikus megjelenését láthatjuk: „Milyen szép, milyen nagyszerű sebet kapni a szeretettől! Az egyik embert a testi szerelem nyila találja el, a másikat a földi javak utáni vágy sebesíti meg, te viszont meztelenítsd le tagjaidat, és állj oda a választott nyílvessző elé, mert bizony Isten kezében van az íj.”[3]

A bámulatos gazdagságú virágcsendéletek és a pontos botanikai illusztrációk között találhatjuk Caravaggio Fra Antonio Martelli máltai lovagról készített portréját, Bernardo Strozzi Máltai lovag képmása mellett. A Caravaggio-életműben ritkaság az ehhez hasonló reprezentatív arckép, hiszen modelljeit többnyire nem az illusztris körökből, hanem hétköznapi emberek, vagy éppen barátai közül választotta.  Az említett képmások ideiglenes otthonául szolgáló terem kijárata egyben bejárat a velencei festményeket őrző helyiséghez. Canaletto velencei vedutáival[4], a fiatal Bellotto firenzei városképeivel és Panini római capriccióival[5] mi is képzeletbeli Grand Tourt tehetünk Itáliában. Az árkádok, a csatornákban folyó zöldeskék víz, a nyüzsgő élet, az ókori dicsőség monumentumai előhívták bennem Barbara Strozzi madrigáljait és Babits Itália-versének sorait: „Itália! tudom városaid csodálni, / hol dús sikátorokon vidám nép bizsereg / Lázas az ily szük út, mint testben kék erek, / s nemes, habár hanyag, szennyében is királyi.” Ilyen hangulatban léptem vissza a szomorkás budapesti délutánba, azzal a boldog tudattal, hogy az Isten fényében ragyogó Itália nincs is olyan irtózatos távolságban, s talán nemcsak a képzeletem szüleménye, hanem valóban létezik.

Caravaggiótól Canalettóig

Az itáliai barokk és rokokó festészet remekművei

Szépművészeti Múzeum

Kurátor: Dobos Zsuzsanna

Látogatható: 2013. október 26-tól 2014. február 16-ig