Korga György 2014-es kiállításának megnyitója

(korrigált változat)

Készül a kiállítás. Korga György: Eltérítés. (A képek forrása Kovács Kristóf, Aba-Novák Galéria) 

Korga György festőművész posztumusz mikrokiállításának az a címe: Kór-képek. Találó cím: e művek jó része egy ország, egy kor, egy világrend betegségéről ad hírt. Nekünk, 21. századi magyaroknak a 20. századi magyarok bűn- és szenvedéstörténetéről. Egy traumatizált társadalom mindennapjairól és lidérces és szebb világba röpítő, ám még vágyaiban is beteg, gyönyörű álmairól. A festőművész ugyan még a Horthy-rendszerben született, gyermekfejjel élte át a háborút (és édesapja életfogytig szabott börtönbüntetését azt követően), élete meghatározó élményhorizontja azonban a létező szocializmusnak becézett totális elnyomó rendszerhez, a kommunizmushoz kötődik. Ahhoz, mely egy pillanatra felemelte a tehetséges ifjút, majd – Aczél György legendás közreműködésével - gondosan és hosszú időre parkolópályára utasította, az érett művészt intellektuális száműzetésbe kergette, végül gondoskodott róla, hogy a kiábrándult alkotót utolérje a 20. századi közép-európai művészek sorsa: egy el nem ismert élet után a halálos betegség és az idő előtti halál. Képei ezért a személyes megszenvedettségükért nevezhetők Kór-képeknek.

Tekintsünk a kiállítás egészét meghatározó Kor-pus című képre. Erre a zsidó-cigány sorsközösséget vállaló szokatlan (önarcképi vonásokat is viselő) piétára (lásd a cigány mentes övezet kiírást, és a sárga csillagot a főalak mellén): e kép nemzeti színekbe öltözött, de nem dicsőít, hanem kétségbeesetten sirat, nem a nemzeti büszkeség képzetét élesztgeti, hanem a nemzeti kétségbeesésnek ad hangot: a szétrobbanó testű központi alak vérző sebeinek látványán keresztül szólít meg, kiabál ránk, taglóz le bennünket. Félelmetes és erős vízió – akár egy barokk mester vásznán, mely a legmélyebb poklokon keresztül vezet el bennünket Istenig.

Korga György ebben az értelemben – barokk festő. Nem értjük jól e képeket, ha nem vesszük figyelembe evidens kötődését a barokk-keresztény világszemlélethez. Tehát nem korstílusként kell érteni Korga barokk festőiségét, hanem gondolkodásmódként, lelki alkatként, mentalitásként. Ebben az értelemben barokknak számít a manierizmus, a rokokó, a  szecesszió is: azok a festői világok, melyekben a gyönyörű és horrorisztikus víziókban és vizitációkban megnyilvánuló egzisztenciális nyugtalanság szétrobbantja a rendet és a harmóniát, s megakadályozza a hamis rend illúziójának térnyerését – beteg lélekkel menekülnek a szépségbe, hogy – mint Diotima tanítja, azzal egyesülve jussanak el az igazhoz és a jóhoz.

Tévednek tehát azok, akik Korgával kapcsolatban szürnaturalizmusról, vagy a sci-fihez kötődő festői ars poeticáról beszélnek. Nem marad rabja ezeknek a 20. századi provincializmusba ragadt kategóriáknak. Korga a festészet nagy hagyományának méltó és tudatos követője, motívumrendszere, de alkotói technikája és jellegzetes kézjegye, festői „manírja” is ezt bizonyítja: a klasszikus hagyományhoz, a nagy európai elődök festői nyelvéhez való kötődést. Nézzük például a legpesszimistább víziókat ötvöző kukázós képét: a felső felében Maulbertsch sümegi figurái, aszketikus szentek lebegnek, mint valamifajta barokk vallásos mennyezeti freskón, míg odalent a mélyvilági szörnyek dúlnak-pusztítanak.

E kiállítás a kulturális régészet eszköztárát használja: egy mára elfeledett nagy festői életművet tár fel. Annak belátására vezethet el bennünket, hogy Korga festészetének klasszikus és barokk vonulata sokkal erősebben szól ma, mint az úgynevezett sci-fi motívumkincs. Bár ha jobban belegondolunk, a tudományos-fantasztikus tematika is besorolható az előbbibe. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy egy sehol nem létező világról hoznak hírt e festmények, akkor tulajdonképp természetes módon illeszkednek az utópia műfajába, amely maga is a kora modern korszak, a manierista és barokk életérzés szülötte: Morus Tamás, Campanella vagy Bacon eredeti írásai is az elvágyódás gyümölcsei: egy nem létező jobb, vagy egy félelmeink kivetüléseként létező gonosz világ képzetét nyújtják.

De térjünk vissza fő állításunkhoz: ha intuitíve el is fogadjuk, hogy Korga barokk festő, lássuk, miben áll festészetének barokkos jellege. Négy jegye alapján ragadnám meg e piktúra sajátos jellegét: hogy illúzió keltő, hogy burjánzóan gazdag, hogy a mélység érzékeltetésére képes, s végül hogy legkomorabb és legijesztőbb pillanataiban is  esztétizál, vagyis szép.

A barokk festészet egyik legfontosabb jegye, hogy illúziót kelt: hogy fantasztikus mesterségbeli tudása révén becsapja a szemet, hogy a két dimenzión keresztül egy háromdimenziós világra nyit ablakot. Tekintsünk az Arc. A rétegek játéka című képre, hogy meglássuk: miként fedi fel a kép saját rétegeit, mint ahogy a restaurátor finom beavatkozása nyomán feltárul egy beteg, gyógyításra váró festmény teste… Nézzük, hogy tud szemet festeni ez a festő, mondjuk a Mosoly-protézis című festményen. Hogy nyílik meg a tér a Bizonytalanság egyik oldalán, a múlt mélységeit téve láthatóvá, s hogy képes kilépni a főalak, a talpát kilógatva a kép teréből, a néző felé emelve azt. Hogy érzik át a női mell puhán gömbölyödő melege a női ruha drapériáján, miközben az egész csak egy festett felület. Korga komolyan veszi, és elképesztően könnyedén és elegánsan oldja meg a festői mesterség legősibb kihívását – mondjuk a habokból kiemelkedő Aphroditét festő Apellész óta : képes a valóság illúzióját nyújtani.

Korga festészete másodszor azért tekinthető barokknak, mert ugyanolyan burjánzóan gazdag, mint a történeti stílus volt. A varsányi hatalmas szekkó kivételével soha nem készített vázlatokat, kompozíciói szinte improvizáció szerűen születtek – ám mindig kivételes komponáló képességről tesznek tanúbizonyságot, bár nem ülnek föl valami jól fésült harmónia vagy szimmetria hátára. E kompozíciók sajátos térszervezési elvnek engedelmeskednek: a kétdimenziós képfelület egyfelől a szokásos mélységi perspektívát idézi, máskor azonban végtelenül oszthatóvá válik, s minden egyes osztat szinte végtelen mélységre tud nyílni maga is. A rész és egész olyan fajta viszonya ez, amely kifejezetten a természeti világ burjánzásának a nyomát viseli magán. Élőét és élettelenét is: a kristályokét, hópelyhekét, zuzmókét, leveles lombokét. Korga nagyon tudatosan robbantja szét az egyterű világ illúzióját képein: belső tereket épít, felbontja annak rétegeit, ablakokat, ajtókat nyit újabb és újabb valóságokra. Tanul a keleti és a nyugati keresztények ikonépítési hagyományából is: esendő látomásaiból szárnyas oltárokat farag, s sokszereplős nagy tablóit képes monumentális nagy rendek keretei közé kifeszíteni.

Ikon

Látszatra szekuláris témákkal foglalatoskodik, mint a Terelés című hatalmas vászonképen, de a rend, amely a komponálás révén keletkezik, túlmutat a történetileg esetleges látványon, és már csak komponálási módja révén is nagyobb összefüggésekre emlékeztet, a klasszikus itáliai mesterek disegnóját követi.

És ezzel már e barokk szemléletmód harmadik pontjához jutottunk: Korga festészete a mélységekre nyílik, és a mélységből kiált fel, a magasba. A térnyitás művészete a tér beszakításának, a feszülő felület defloreálásának képessége. A bűnbeesés, az ártatlanság elvesztésének gesztusa, egyben a bűnbánaté és a kegyelemért könyörgésé is.

A mélység érzékeltetése látszatra technikai probléma: árnyékolással és fénnyel való bánni tudás. Korga nem vállalja a Caravaggio iskolájára jellemző éles kontúrokat, az árnyék élével történő kaszabolást. A vad chiaroscuro helyett a finom áthajlások, a sfumato jellemzik előadásmódját. Képein mégis drámai módon képes szembesíteni a gyönyört a fájdalommal, a bűnt a vággyal, a félelmet a szerelemmel és a fenyegető jelent az édesen távoli múlttal, vagy a még távolibb képzelettel. A Kor-pus, a Bizonytalanság és még számtalan más képén is a szembeállítás logikáját mozgósítja kompozíciós elvként: a világos a sötéttel, a vörös a zölddel ütközik, harcol, küzd, és elvérez: küzdelmüktől támad tere a képnek, ideje a harcnak. Történelmi tablót épít a mindennapok hulladékából, szépséget a szörnyek szomorú vonulásából. A mélységből arcok bomlanak ki, ijesztő figurák, büntetésből a politika poklának legmélyebb bugyraiba száműzött alakoké: Leniné, Sztáliné, Rákosié, Kádáré. Korga néha észrevétlenül, sokszor éppen hogy csak megtűrten, legtöbbször titokban, a rendszerváltás után már artikulált módon, de kétségbeesésében még elkeseredettebben, közéleti festészetet művel, ahogy Dante Firenzében közéleti költészetet művelt, a pokolba száműzve leggonoszabb kór-társait, amíg nem száműzték őt magát is. Korga a mélység barokk művészetét gyakorolva hű képet fest a század borzalmairól: sárga és vörös csillag a képein, a mérhetetlen mélység szimbólumai.

És végül: Korga festészete azért nevezhető barokknak, mert a nagy mesterektől megtanulja az esztétikum mindent felülíró parancsát: a festő nem beszél, nem papol, nem perel, képeket fest: csak a vizualitás nyelvét beszéli. S a kép nyelvén megszólalva végső kötelessége mégis csak a gyönyörködtetés. A könnyed elegancia reneszánsz elvét követő, nagyvonalú ecsetkezelése soha nem fullad bele a mélység mocsarába: a formaadás tökéletessé csiszolt mozdulatai révén képes megemelni tárgyát, elhagyni a félelmek és a megbocsáthatatlan bűnök általa is lakott világát, hogy magával ragadjon bennünket a nagybetűs művészet utópikus, tehát sehol nem található világába. E tekintetben ő  utolsó leheletéig homo aestheticus marad.

Ilyen szempontból női portréi a legtanulságosabbak. A Búcsú szecessziós esztétikában fogant, vörös hajú asszonya, akit az elválás gesztusával ábrázol a festő, vagy az Éjszaka félelmetes és egyben mégis gyönyörű, érett démonja: példák arra, hogy mennyire fontos szerepet játszik e mitikus világban a nő, a szeretett vagy szeretni vágyott női test kultusza. Nem véletlenül került a kiállítás bejárata mellé, mintegy őrző angyalként e két figura: az ő feladatuk e festői világ megőrzése – mindennek ellenére, a síron túl is, a pusztulásban is – a szépségben. Ahogy Vörösmarty nagy versében, Az éj monológjában olvashatjuk:

 De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,

Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.

Fáradtan ösvényikből a napok

Egymásba hullva, összeomlanak;

A Mind enyész, és végső romjain

A szép világ borongva hamvad el;

És hol kezdve volt, ott vége lesz:

Sötét és semmi lesznek: én leszek,

Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

 Korga György festői hagyatéka félelmetes és édes, elkápráztató és ijesztő, szerelmes és szenvedő éjszakai örökség, mely azonban mégis képes gyönyörködtetni, mert gyöngéden szól,  vágyai és félelmei révén mindnyájunkat megindít, a festészet örök, érzéki nyelvét beszéli. Illúziót kelt, mélysége van, burjánzóan gazdag és elbűvölően esztétikus, barokk művészet.

(Köszönettel tartozom Korgáné Lengyel Ritának, a felkérésért és a megnyitó szövegének elkészítéséhez nyújtott segítségéért.)