Orosz Anna
Az Átmenet és átmenet című kiállítás a Ludwig Múzeumban
A Ludwig Múzeum tárlatán Josip Vaništa, Oleg Kulik és a Blue Noses tagjai mutatkoztak be a magyar közönség előtt. A kiállítás megrendezésének apropóját a berlini fal leomlásának huszonötödik évfordulója adta. Petar Ćuković kurátor szerint a művészek stílusa sok szempontból eltérő, viszont számos ponton összefonódott egymással, mivel mindegyik alkotóra jellemző a valóság őszinte és radikális ábrázolásmódja. Műveik koherens egységgé álltak össze a tárlaton. Történelmi tablóként mutatták be az elmúlt huszonöt év orosz és horvát társadalmi, politikai változásait, reflektálva a címre, amely a berlini fal leomlása előtti kommunista rendszerből a kapitalizmusba történő átmenetre utalt.
Elrendezését tekintve az érzelmi hatások folyamatos változása jellemezte a kiállítást, ahogy a központi térből egyre szűkebb és sötétebb helyekre jutottunk el, hogy végül egy fénnyel teli fehér szobába léphessünk. Az első teremben mindegyik művész alkotását láthattuk, így felfigyelhettünk azokra a jellemző vonásokra, amelyek összekötötték vagy elkülönítették őket egymástól. A közös nevező, hogy az alkotók műveikkel a hazájukban uralkodó elnyomó rendszer ellen demonstráltak, népük szemszögéből láttatva a politikai eseményeket. Különbözőségük sajátos kulturális környezetükből és művészi formavilágukból, valamint eltérő életkorukból ered.
Josip Vaništa kilencvenes éveiben járó horvát képzőművész, aki kollázsaival jeleníti meg a kilencvenes években átélt eseményeket. Legfőbb témája a délszláv háború következményeinek bemutatása, a politikai elit jellemzése, a nacionalizmus kritikája, az egyház és a társadalom szembenállásának ábrázolása. A horvát kisemberekre irányítja a figyelmet. Stílusa rendkívül letisztult, Vaništa az egyszerűségre törekszik, amikor különböző újságcikkekből és fotókból készít kollázsokat. Azzal, hogy egy cikket más címmel lát el, új értelmezést teremt. Munkáiban leginkább az egyszerűségben rejlő tiszta üzenet, a fanyar humor és emberi érzékenysége van hatással ránk. Például Jugoszlávia a döntőben! című kollázsában a fájdalom és a fekete humor különös egyvelegét érzékelhettük, ahogy sebesült emberek képéhez illesztett feliratot, torzított tükörben mutatva be Horvátország válságos állapotát. Az utolsó teremben kollázsok összefüggő láncolatát láthattuk, ami úgy hatott, mintha az ábrázolt korszak naplóját olvasgatnánk.
Oleg Kulik, akit „kutyaművésznek” is neveznek, a nyugati közönség számára leginkább radikális performanszaival vált ismertté a kilencvenes években. Egy teremben csak videómunkáit mutatta be a Ludwig Múzeum tárlata, többek között a Mérges kutya performanszot is, melynek során egy moszkvai múzeumban megakadályozta, hogy a látogatók belépjenek a kiállításra. A felvételen azt láttuk, ahogy meztelenül, négykézlábra ereszkedve kutyaként viselkedik, és megtámadja azokat, akik megpróbálnak belépni az ajtón. Ezzel a művészet nyers kapitalizálódása, anyagi befolyásolása ellen lépett fel. Kulik elsősorban az orosz hétköznapok valóságára reflektál, képeinek gyakran visszatérő elemei a kutyák, a hó, és a szocreál épületek. A kiállítás első termében bemutatott Holdfogyatkozás című sorozatával a művész visszatért a tradicionális orosz toposzokhoz és mítoszokhoz. Képein például megjelenik a családját elnyomó orosz nő, egy másik alkotásán pedig az aranytojást tojó tyúk helyett egy bulldogot állított a középpontba.
A 2000-ben alakult Blue Noses művészcsoport tagjai, Alekszandr Saburov és Vjacseszlav Mizin a fiatal, modern orosz művészetet képviselték. Alkotásaikban közérthető üzeneteket fogalmaznak meg. Ehhez járul ironikus és nyers humoruk, amely fotóikon és videóinstallációikban egyaránt megnyilvánul. Az egyik fotósorozaton átlagos munkásemberek éppen tévét néznek, és közben azokká a szereplőkké válnak, akiket a képernyőn látnak. A művészi felfogás szerint az emberek gondolkodását a médiarealitás uralja, és számukra az a valóság, amit az interneten és a televízióban látnak – a képek szereplői emiatt öltöttek maszkokat és álltak be nevetséges pózokba. A Blue Noses tagjai a modern orosz valósághoz viszonyulnak, és alkotásaikon saját magukat is megjelenítve nem kevés öniróniával figurázzák ki a politikusokat és a társadalmi elitet.
A kiállítást végignézve sokszínű tablót kaptunk az elmúlt huszonöt évről, eltérő megközelítésekkel: Josef Vaništa árnyalt fekete humorán, Oleg Kulik vad, megbotránkoztató performanszain át a Blue Noses egyszerű, groteszk populáris munkásságáig. Elgondolkodtató, hogy a kiállítás az orosz és horvát határokon átlépve hogyan tud érvényesülni más országokban, meg tudja-e őrizni azt a jelentést és üzenetet, amit egy orosz vagy horvát ember számára hordoz. Vajon a magyar közönség a kelet-európai történelmi múlt közös tapasztalatával, de eltérő kulturális, társadalmi környezetben hogyan fogadta a tárlatot? Mit jelentettek ezek a művek a fiatalok számára, akik koruknál fogva ezeket az eseményeket már csak a történelemkönyvekből ismerhették meg?
Akár tisztában volt az adott ország történelmi hátterével, akár nem, a látogató az alkotások hatása alá került. A kiállítás ereje abban rejlett, hogy egyszerű üzeneteket közvetített, intenzív érzelmeket kiváltva. A Blue Noses-videók provokáló humora hatványozottan érvényesült: az installációk szorosan egymás mellett voltak láthatók, túlharsogták egymást, a nézők ebben a látszólagos zűrzavarban próbáltak eligazodni. Oleg Kulik kutyaperformanszainak hangulata szorongást keltett: egy sötét teremben ülve, hangos kutyaugatás közepette fejünket kapkodva végül kiértünk az utolsó terembe, ahol szemünk lassan megszokta az erős fényt. Josep Vaništa kollázsai segítettek elcsendesedni, befelé fordulni és megnyugodni.A kiállítás az élénk vizuális és hanghatásokkal szinte megkövetelte a látogatók figyelmét, szembesülésre kényszerített. Ugyanakkor az egyre szűkebb és sötétebb terek után, belső szűkösségünk határán, végül elvezetett a fényhez.
Átmenet és átmenet. Josip Vaništa, Oleg Kulik, Blue Noses
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
2014. február 7. – március 9.
Képek: www.ludwigmuseum.hu
