Mihályi Anikó kiállításmegnyitó beszéde
Amikor tíz évvel ezelőtt kertes házba költöztünk, úgy éreztem, a Paradicsomban vagyok. A hátsó kert velem egyidős diófája alá kerti bútort tettünk, málnát ültettünk a bal oldali kerítés mellé, jobbra gyöngyvirágot, szembe kis tujákat. Az elülső kertből lebontottuk a járda melletti kerítéseket, helyükre levendulákat, bazsarózsákat telepítettem, a sziklakertbe beültettem a még a húgomtól hozott, aztán az erkélyünkön ládában meghúzódó békavirágot, de helyet kapott itt az addig a városban dézsában nevelt cukorsüvegfenyő, tuja, futórózsa is. És minden évben gyarapodott a kert: anyósom kertjéből tulipánt kaptam, meghalt nagyanyósomtól rózsát hoztam, később elhunyt másik lányának kertjéből jácint, nárcisz és kövirózsa került hozzám. A szomszédtól leandert kaptam, a kolléganőm mogyoróbokrot adott, az egyik osztályom almafával köszönte meg a munkámat. És lett szőlőm és körtém és cseresznyém is. Tavasszal paradicsomot ültetek, amit nyáron nagy élvezettel fogyasztunk. Édesanyám élete utolsó nyarán kis kerti korsót hozott a születésnapomra, benne begóniával és fuksziával. Sokáig kerestem a helyét a dísztárgynak, míg végül az idén kertem közepébe tettem, ahová minden tavasszal árvácskákat ültetek.
És amióta itt élek, átélem az évszakok múlását: szeretem az őszi esőket, a havat télen, amibe én léphetek először, a tavaszi zsongást, a rügyfakadást, a tikkasztó nyarat, ami elől bebújhatok a diófa alá.
A kert a földön tart: gyomlálás közben kezeim között morzsolom a földet, érzem az életet. És az újra és újra ismétlődő, évszakokhoz kötődő feladatok ritmust adnak a napoknak, a heteknek, a hónapoknak, az éveknek.
Személyes élmények ezek, mégis túl vannak a személyesen. Mert ami igazi, az mindig túl. Ahogy Pilinszky fogalmazza: „rájöttem, hogy a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak.”[1] Mi az unalom? Mozdulatlanság, eseménytelenség, a motiváció teljes elveszítése? Az unalmon túliság azonban valóságosan túl van mindezen, talán csak látszatában hasonlít az unalomhoz. Az unalmon túliság nem mozdulatlan, csak talán a megszokottnál lassabban mozdul. Nem is eseménytelenség, csupán az események pulzálása elnyújtottabb. És nem is motiválatlan, pusztán a motivációknak olyan rétegét célozza be, ami első látásra talán nem nyilvánvaló. Talán nem ad választ, de mindenképpen kérdez. Talán nem tanít, ám mégis megjelenít valami tanítást. Nem végtelenül lassú, csak nagyon lassú. De ez a lassúság eszköz arra, hogy sok mindent megmutasson, amit a rohanás közben nem volna időnk észlelni. Mert a túl az mindig a szemlélésbe vezet.
Amit itt látunk most – Takács Szilvia kertjeit - ilyen értelemben vezet bennünket túlra: a személyesből a személyen, a lassúból a lassún túlra, az unalmasból az unalmon túliba, a mozdulatlanból a mozdulaton, az időből az időn túlra. Megállunk a képek előtt, szemléljük a kerteket: az ugyanabban a változót, az ismétlődő motívumokat, a nagy fát, a bokrokat, a hajlongó búzát. Mindez szép, sőt gyönyörű. De ezek a kertek, vagyis inkább ez a kert a lassú szemlélésben túl is vezet minket: az ürességbe, a hiányba.
Mert a kert nyomát viseli a nagyapának: még érezhető a jelenléte, ahogy gondozza a kertet, nevelgeti a zöldséget, gyümölcsöt, hogy aztán átadja a tereprendezést a természetnek. És a nyomokat elsöprik az évszakok, a hónapok, a napok. A hiány pedig bennünk tátongó üresség lesz, amely ugyanúgy, mint a vetített képek mögött feltáruló lecsupaszított, pőre, fehér gipszkert, ácsingózza a beteljesülést. „Herr, es ist Zeit. Itt az idő, uram”[2] – ahogy Rilke mondja. És miközben szemléljük a szépséget, az évszakok egymásba tűnését, a felsejlő túl beléptet bennünket abba a feszültségbe, amely már közös tulajdonunk. Az itt és ott drámájában mozgunk, a föld és ég különváltságának tapasztalatában, amely azonban a vetített képekben mégis képes az eggyé válásba vezetni a befogadót.
„Megpillantani és utána beszélni róla, meglátni, és utána szavakat találni rá, meglelni a helyes kifejezéseket, megidézni a lényegét, ez mindennél nehezebb feladat volt (…)” – ahogy Krasznahorkai László ír a kertről – „mert e kert olyan erős hatással volt a szemlélőjére, hogy bármily higgadt volt is ez a szemlélő, első kábulatában, amit csak követett egy egyre mélyebb kábulat, ahogy egyre inkább felfogta, mit lát, meg is volt fosztva attól, hogy beszéljen róla, sőt, nem is attól fosztották meg, hogy helyes szavak és kifejezések segítségével leírhassa ezt a kertet, hanem árnyaltabban fogalmazva is, annak, aki meglátta, mi van a keresztben átfutó járda jobb oldali, alsó háromszögében, aki rátalált, véletlenül, és vetett rá egy pillantást, az utána nem akart beszélni róla, az akaratát semmisítette meg elsőként ez a kert, azt a szándékot, hogy mondjon róla valamit, ezért volt tulajdonképpen olyan nehéz ez a beszéd, a szavaknak és a helyes kifejezéseknek ez az úgynevezett megtalálása, mert a kert voltaképpeni végtelen egyszerűsége, az, hogy semmiféle lélegzetelállítóan rendkívüli növény nem volt benne, semmiféle fantasztikus alakú kő, semmi különlegesség, semmi látványosság, szökőkút, vízesés, faragott teknőc, majom vagy kút, hogy nem látványosság volt tehát és nem cirkusz, és hogy így semmi köze nem volt a kellemességhez és akár az emelkedett, akár a közönséges szórakoztatáshoz, egyszóval, az egyszerűsége, mely a lényege volt, egyúttal a szépségnek tovább már sűríthetetlen koncentrációját jelentette, az egyszerűség bűvöletének olyan erejét, aminek hatása alól nem vonhatta ki magát senki, és aki meglátta, az nem is kívánta kivonni magát soha többé, mert az ilyen csak állt ott, és nézte ezt, csak állt, és nézte, hogy ennek az egybefüggő szőnyegnek a zöldes-ezüstje olyan, mint valami mesebeli táj, mert belülről fénylett az egész (…), egyszóval, aki megállt, és nézte ezt, az nem akart már mondani tényleg egyetlen szót sem, csak nézte, és hallgatott.”[3]
A beszéd elhangzott szeptember 9-én este hat órakor az Óbudai Társaskör Galériában.
Nagyapám kertje. Takács Szilvia szobrászművész kiállítása
Óbudai Társaskör Galéria
A kiállítás megtekinthető: szeptember 10. - október 5. (K-V 15.00 - 19.00)
http://artportal.hu/lexikon/muveszek/takacs-szilvia-7241
[1] Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 15. o.
[2] Rainer Maria Rilke: Herbsstag / Őszi nap In. Uő. Herbst / Ősz – Tíz lap a Képek könyvéből (ford. Kányádi Sándor), Kriterion, Budapest.
[3] Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó, Magvető, Budapest, 2003. 118-119. o.