Páli Attila beszámolója
A Modern Líraelméleti és Líratörténeti Kutatócsoport december 5-én és 6-án rendezte meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet-és Társadalomtudományi Kar budapesti épületében második konferenciáját. Az egyetemünkről és a Pécsi Tudományegyetemről összegyűlt hallgatók és oktatók ez alkalommal a kortárs magyar irodalom területén végeztek kutatásokat, és 15-20 perces előadások keretein belül ismertették meglátásaikat és bocsátották közös eszmecserére az összegyűltekkel.
A korszak megjelölésében joggal feltételezhetjük azt a törekvést, hogy jelenünk irodalmi produktumaihoz nyúljanak az irodalmárok, hiszen az irodalomtudomány számára a legnagyobb kihívást a kortárs líra értelmezése, értékelése jelenti. A legélesebb olvasói szem sem tudja minden kétséget kizáróan meghatározni a jelen irodalmi folyamatait, elválasztani a fennmaradót a rövid életűtől, sokszor az értékest a kis értékűtől, hiszen a kanonizáció ezekkel a művekkel kapcsolatban még jócskán folyamatban van, így a tudós felkészültségű irodalomértő egy nagyon fontos felelőssége, hogy az értékes műveket szólaltassa meg elemzésében.
Nagy öröm, hogy a pécsi partneregyetem is képviseltette magát ugyancsak magas színvonalú előadásokkal, hiszen a bölcsésztudomány mai elismertsége igen problematikus, így rendkívül fontos, hogy egyetemek között is fenntartható legyen a kommunikáció, és létezzen minél több műhely, ahol intenzív közös munka alakulhat ki. Aki részt vett a konferencián, az láthatja, hogy a közös munka, közös gondolkodás milyen hatékonyan emeli a tudományos munka színvonalát. Az egzakt tudományok nyelvével szemben a bölcsésztudomány és ezen belül az irodalomtudomány nyelvezete – tárgyából adódóan – sokkalta szabadabb, jobban számol a konnotációkban rejlő tartalmakkal, s talán ebből is adódik, hogy társadalmilag alacsonyabb polcra kerül, mint az eredményeiket rögtön hasznosítani tudó természettudományok. A konferencia előadásaiból azonban jól látszik, hogy ennek a tudományágnak is van egy, bár nagyon nehezen definiálható, mégis határozott és szigorú módszertana, nyelvezete, és hogy az ebben a tudományban tevékenykedők egy komplex és értékes tudást őriznek és alakítanak.
A két nap alatt elhangzott, hat szekcióba sorolt, több mint húsz rövid előadásban a legidősebb Illyés Gyula munkái mellett szó esett József Attila, Weöres Sándor, a későmodern Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János líráján túl számos kortárs költő műveiről, mint például Szijj Ferenc, Parti Nagy Lajos, Kányádi Sándor, Rab Zsuzsa, Tóth Krisztina, Lackfi János és Borbély Szilárd, hogy csak a legismertebbeket említsük. Az előadások teljes szöveges anyaga a hamarosan megjelenő konferenciakötetben lesz hozzáférhető, így az előadások időrendben való felületes bemutatása helyett inkább azokra a jellemző problematikákra és módszerekre térnék ki, amelyek a két nap alatt állandóan és visszatérő módon jelen voltak.
A mára már egyoldalúnak számító strukturalista módszer kidolgozása után az irodalomkritikusok hajlamosak más módszerek felhasználására az elemzés során. A továbbra is következetes nyelvi struktúravizsgálat mögött egyre szignifikánsabban jelennek meg pszichológiai, fenomenológiai alapállások, melyek a nyelvi elemek szemlélésének célt és irányt adnak. Már Bókay Antal első József Attila-elemzésében is megjelent a „vers stratégiája” kifejezés, mely arra látszik utalni, hogy számot vetünk azzal, hogy a költeménynek van valamiféle célja, mégpedig az önazonosság, az én, valamint a világ valamilyen módon való konstituálása, újrakonstituálása. A pszichoanalitikus módszer alkalmazása rendkívül termékenynek bizonyult Koncsos Kinga előadásában, aki Nemes Nagy Ágnes tárgyias költészetében kutatta a tárgyakon keresztül való önidentifikáció lehetőségeit. A nyelvezetében rendkívül kidolgozott előadásban az a gondolat rajzolódott ki, hogy a világi rend hálóját veszélyeztető megfogalmazhatatlan érzések a tárgyakban jelennek meg rejtett módon, ami egy releváns szempontnak tűnik a tárgyias költészet elemzéséhez. Bozsoki Petra meggyőzően érvelt amellett, hogy Szijj Ferenc A nagy salakmező című kötetében a poétikailag, kifejezésmódjukban feltűnően eltérő versek a félálom tudatállapotának a nyelvi következményei, a különböző építkezésű versek más és más gondolati stratégiákat mintáznak, és megvilágító erővel mutatta ki ezen állapotok jegyeit nyelvi elemzéseiben.
Az előadássorozat kiemelt témája volt az emlékezés tudati, nyelvi jelensége. Osztroluczky Sarolta Tóth Krisztina Porhó című kötetének elemzésekor az emlékezés három módozatának, a személyes, a kulturális és a textuális emlékezetnek a megjelenéseit vizsgálta abból az alapfeltevésből kiindulva, hogy a nyelvi struktúra inherens módon hordoz magában egyfajta emlékezetet, kulturális és intertextuális emlékezetet, valamint az egyén a saját emlékeit is leginkább nyelvi struktúrákban őrzi, és nyelvileg tudja azokat feleleveníteni. Hasonló nyomon haladva Boros Oszkár a Fű, fa, füst című Weöres Sándor-versben az emlékezés egy másfajta módozatát mutatta ki, mégpedig az ősegységre, a nyelv előttire való emlékezést, amely egyfajta mitikus emlékezet, az ősegységnek az emléke. A nyelvi emlékezést mint intertextualitást elemezve Pápay Szandra Parti-Nagy Lajos Grafitnesz című kötetében mutatott rá az irónia szubjektumkettőző szerepére, és a hagyománnyal való ambivalens viszony létére.
A konferencián lezajlott fejtegetésekben több helyen előkerült a költészetnek a konkrét anyagihoz való viszonya. Bókay Antal a Külvárosi éj című József Attila-versben elkülönítette az imaginárius és reális elemeket, és rámutatott a költeményben a tárgynak egy olyan poetizálatlan létmódjára, mely csak a maga konkrétságában hordoz jelentést és a valóshoz való visszatérés funkciójával bír, így egyfajta kapaszkodóként működik. A tárgyak fenomenológiája ezen a ponton is serkentőleg hat a nyelvi elemzésre, mint ahogy Koncsos Kingánál is Nemes Nagy kapcsán.
A versszöveg anyagi létmódjának feltárása jelentett több elemző számára releváns szempontot a versek jobb megértéséhez. Itt különösen a papír és a nyomdafesték viszonya, az üres helyek léte volt fontos vizsgálati tényező, mint például Benda Mihály esetében, aki Illyés Hangtalan című verse kapcsán mutatott rá a papír ki nem töltött helyeinek jelentéshordozó szerepére, melyben a ki nem mondható jelentés fejeződik ki. Hasonló módon, mint a Mihályi Anikó által elemzett Az üresség szekvenciája című Borbély Szilárd-versben, ahol a soráthajlásokban keletkező űr bír hasonló funkcióval, de ezt a jelenséget Urbán Péter is megfigyelte Kemény István kapcsán. A vers konkrét megjelenése a papíron a Horváth Kornélia által megidézett Géczi János képverseinek a tekintetében is alapvető szempontnak számított az elemzésben, akinél a szöveg képszerűsége a legkonkrétabban értendő, hiszen versei sokszor képbe ágyazottak, maguk is képek vagy képekkel elválaszthatatlan viszonyt alakítanak ki, hasonlóan az avantgarde hagyományhoz.
Napjainkban egyre több figyelem irányul a testre mint fenoménre, mind az alkotók, mind a filozófusok és az elemzők részéről. Ennek a folyamatnak a hatása erősen érződött ezen a konferencián is, sokszor előkerült a „gender studies” – kifejezés mint egy fontos orientációs pont e téma kapcsán. Varró Annamária Kiss Judit Ágnes költészetében mutatta be nekünk, hogy hogyan jelenik meg a női test, milyen metaforizációkon megy keresztül, és hogy a versek hogyan problematizálják és írják újra a test kényszerítő folyamatait, mint például a nem kívánt terhességet, hogyan konstituálódik a nyelv által az ember saját testéhez való viszonya és hogyan válik ebben a világban a test a fogvatartottság élményévé. Samu János Ladik Katalin performanszai kapcsán utalt rá, hogy a test, amelynek a materialitása az előfeltétele a nyelvi jelek létrehozásának, a beszédnek, elengedhetetlen értelmezési faktor.
Németh Csilla és Győrfi Anna Németh Zoltán két kötete kapcsán mutatta be, hogyan értelmezhető a vers szövege testként, és a vers írása testrombolásként, preparációként, és hogy hogyan kerül összefüggésbe a nyelv a szexualitással vagy a perverzióval.
Az anyagisággal, a testiséggel való foglalkozáson túl különös hangsúlyt kapott az ontológiai skála másik végpontja is, nevezetesen a költészetnek a transzcendenciával, a szakralitással és Istennel való viszonya. Hernádi Mária révén betekintést kaphattunk Lackfi János Öt seb című kötetébe, melyben a költőnek egy jobbára ismeretlen oldala bontakozott ki előttünk, hiszen Lackfit jobban ismerjük játékos, könnyedebb modoráról, iróniájáról. A kötetben öt szent fiktív, lirizált beszéde jelenik meg. Az elemző a szövegekben megjelenő szelíd, szeretetteljes, megbocsátó tekintetre hívta fel a figyelmet, és arra a nyitottságra, melyben a világ minden eleme egyenlő megítélésben részesül, egyfajta objektív szenvtelen beszédmódra utalt, melyben a tárgyak is a maguk valóságában jelennek meg. Az elemzésből kiderült az is, hogy a tárgyias költészet technikái korántsem állnak távol a szakralitástól és az istenkereséstől, sőt inkább a tárgyias költészet az, ami a szubjektum csendje által közelebb férkőzhet az istenihez. Hernádi Mária arra is felhívta a figyelmet, hogy a transzcendens élmények nem zárják ki a testtel való foglalkozás lehetőségét sem, hiszen a test az a forma, amelyen keresztül létünk konstituálódik, ez az, ami a valóságtól elválaszt és ami vele összeköt minket. A tárgyak kiüresítése – például a jézusi kereszt kiüresítésének gondolata említésre került Mihály Anikó Borbély Szilárd-elemzésében Pilinszky kapcsán – mintha éppen a tárgyak depoetizálása által tárulna fel valami a versben, aminek a poétika ellentmond. A kiüresítés összefüggésbe hozható a csönd kategóriájával, amely a költeményekben az üres papírra való ráutalás által jeleníthető meg, mint ahogy erre már utaltam Urbán Péter Kemény István-elemzése kapcsán, akinél az Isten-téma a király-metafora elemzésében is megnyilvánult. A fent említett sokrétű és változatos kutatási technikák sokasága érzékelteti a legjobban, hogy kortárs líránk milyen színes és színvonalas, ami „megér egy misét”, és hogy érdemes a kutatást folytatni a még feltáratlan területeken is.
Az eseményre szánt két nap rendkívül intenzív élménye meghitt, kellemes hangulatokkal vegyült, és sokat meríthetett belőle a témában érdeklődő pályatárs. Köszönet illeti a szervezőket a kedves vendéglátásért, a szünetekben fogyasztható ételekért, és az első nap estéjére szervezett vacsoráért, ahol oldottabb körülmények között folytatódott az előadótermekben megkezdett eszmecsere.
Nem maradhat említetlenül Homolya Gábor képzőművészeti kiállítása sem, melynek keretein belül megismerkedhettünk az alkotó irodalmi ihletésű konstellációival, melyben a versek tárgyszerűsége és tárgyiasíthatósága megérdemelne egy külön elemzést.
A két nap leforgása alatt valójában töredékekből pillanthattunk be komoly kutatási folyamatokba, melyek keretén belül az elemzők, tartózkodva a szigorú módszeresség és a túlzott szubjektivitás végpontjaitól, próbálnak valami újat mondani arról az emberi jelenségről, amit költészetnek mondunk. Tudományunk megkívánja művelőjétől a tudományos következetességen túl a szubjektív értés mozzanatát és a kutatásban a megfelelő kreativitást, így kijelentéseinek relevanciáját nehéz lenne objektív mércékkel megállapítani, és talán a közös beszéd, a konszenzus az, ami végérvényesen megpecsételi egy elgondolás tarthatóságát, amire az ilyen jellegű konferenciák nyújtanak a legjobb alkalmat.
Nagy érdeklődéssel és kíváncsisággal várjuk a konferenciakötet megjelenését, hogy a hallott tanulmányok teljes változatával is megismerkedhessünk.
2014. december. 5–6. (péntek–szombat)
Budapest, PPKE BTK, Sophianum
(1088 Bp., Mikszáth Kálmán tér 1.)
