Kovács Ádám Gábor Bergson A gondolkodás és a mozgó című kötetéről
Az alább bemutatott kötet Bergson azon előadásait és esszéit szedi csokorba, amelyek 1903 és 1930 között jelentek meg. A kötet tíz fejezetét három fő részre lehet osztani. Az első blokk, amely három fejezetet ölel fel, magát a célkitűzést és a módszer lefektetését tárgyalja. A bevezetés első része a filozófia fontosságát, illetve a gondolkodást magát veszi górcső alá. Majd az igaz ítélet vizsgálata következik, utána a tartam és az intuíció fogalmainak felvázolása, innen pedig eljutunk egészen a szellem függetlenségéig, hogy végül a kanti kriticizmus és az „intellektuális illúzió” tárgyalását követően a filozófus, a tudós – egyszóval az „értelmes ember” képe is megmutatkozzon. A kötet legfontosabb témája maga a bergsoni módszer, amely a térrel és az idővel foglakozik a maga paradox módján.
Bergson szembeszegült Kanttal, mert ő úgy vélte, hogy az idő és a tér egyenrangúak. Ám a bergsoni nézőpont szerint erről nem lehet szó: a tér homogén. Amikor a tudomány az időt látszik vizsgálni, Bergson szerint akkor is a teret vizsgálja valójában. A tér akár felcserélhető sorozat is lehet, míg az idő nem. Az idő a keletkező, a megvalósuló és a lehetőség. A tiszta létezés. Ha ezt a „kinyilatkoztatást” le szeretnénk egyszerűsíteni, akkor azt mondhatjuk, hogy a tér van, az idő pedig nincs, folyton folyvást keletkezik, azaz újra és újra lesz. Az értelem az anyaghoz kapcsolódik, ezáltal pedig a térhez mint abszolútumhoz. Így az anyag megismerésének képessége előre mutatja azt, hogy az értelem a „homo faber”, vagyis a cselekvő ember lakhelye, aki képes hatni a természetre. A valóságos időt, a tiszta tartamot viszont nem képes megragadni: amikor az időt vizsgálja, akkor csupán a térbeli anyag formáit, kivetüléseit képes érzékelni. Az értelem tehát lemarad az időről, méghozzá minden időben. A mai ember – mondja a szerző – túlzottan hozzászokott az értelem használatához, amiért nehezére esik csak tisztán átélni az idő pergését. Ha az értelem a „homo faber”, tehát a cselekvő ember lakhelye, akkor az intuíció a „homo sapiens”, a szemlélődő, megismerő, felfedező ember lakhelye – ő képes megélni az idő múlását.
A filozófia csupán az intuíció kapcsán vizsgálódhat, csak ez az egyetlen útja Bergson szerint. Az intuíció egy következtetés végeredményét adja anélkül, hogy az ehhez vezető gondolati lépések sorozata tudatosulna. Ebben az esetben a logikai bizonyítékok semmisé válnak, vagy hiányoznak, hiszen nem bizonyíthatóak adatokkal, emiatt pedig támadhatóvá válnak felismerései. Ha újra megnézzük a filozófia és a tudomány kapcsolatát, akkor két eltérő módszert mutathatunk be.
A tudomány módszere az, hogy elvégzi a megfelelő vizsgálatokat egy kérdéssel kapcsolatban, ez alapján találja meg a választ és ezt mérési eredményekkel, bizonyítható konklúziókkal támasztja alá. A filozófia és a filozófusok ehhez képest a saját tapasztalataikat írják le és adják tovább, ami által a többi ember is részesülhet hasonló intuitív tapasztalatban. Ezáltal a kézzel fogható adatok elmaradnak. Ám ahhoz, hogy bármilyen nem tudományos vizsgálatot lefolytassunk, előbb az intuícióra kell hagyatkozni. Míg a „homo faber” a cselekvő ember, aki képes az anyagi világ befolyásolására és az anyag manipulációjára, addig a „homo sapiens” az, aki az „ösztönös megérzés” jóvoltából képes önmaga és a világ elvont rendszerének megismerésére. A „homo sapiens sapiens” pedig az „értelmes ember” mintaképe, aki képes az anyagi világ befolyásolására és az ösztönös megérzésen keresztül a világ megismerésére, valamint önmaga definiálására is.
A felosztás szerinti második blokk négy fejezetet foglal magába, ahol a szerző paradoxonokat ütköztet. Az első írás A lehetőség és valóság címet viseli. Míg a fentiekben bemutatott felosztás alapján a „homo faber” a cselekvő ember, aki a környezetéért felelős, míg a „homo sapiens” önmagáért, addig az itt bemutatott „értelmes” ember egyenesen önmagát teremti meg. Bergson szerint az utóbbi az alkotó művészhez hasonlóan olyasmit hoz létre, amely valamiféleképpen már eleve létezik.
A Bevezetés a metafizikába című írásban a valóság maga veti fel a kérdést, hogy mi ő. A létezés egyértelműen valódi, viszont a lehetőség az értelem számára nemlétező: a lehetőség a „semmi”, a valóság pedig a „van”. Jóllehet az ember kényelmessége és szokásai miatt nem képes levetkőzni az értelem fogságát, az intuitív vizsgálat más eredményt hoz: eszerint egyik sincs a másik nélkül, úgy kapcsolódnak össze, hogy szövetségük egyszerre nincs, és mégis van.
A filozófus másokat is hozzásegít ehhez a tapasztalathoz, méghozzá úgy, hogy lehetőleg az összes módon, a legaprólékosabban próbálja átadni tapasztalatait. Azonban az összes mód csupán két kifejezőeszközre szorul, ami a fogalom és a kép. A rendszer fogalmakká bontakozik ki és képpé szorul össze, amikor az intuíció felé lökjük őt vissza, amelyből ered.
Viszont ha így gondolkodunk, ez felveti azt a fontos tényt, hogy ugyanazokkal a módszerekkel képesek vagyunk vizsgálni a tiszta tartamot is, mint a tudományt, csak itt a vizsgálódásaink mércéje nem az értelem, hanem az intuíció. Itt nem az empirikus realitású dolgokról van szó, hanem a jelenségek tartamáról melyek egyszeri, fesztelen tapasztalattal értelmezhetőek.
A kötet harmadik tartalmi egységét, az elsőhöz hasonlóan, három fejezet tölti meg. Claude Bernard, William James és Félix Ravaisson munkássága rajzolódik ki bennük, miközben a szerző saját életművét állítja párhuzamba a pályatársakéval. Először Bernard filozófiájából emelhetünk ki egy fontos momentumot, mégpedig azt a pedagógiai elvet, mely kimondja, hogy „nincsen különbség egy jól végrehajtott megfigyelés és egy jól megalapozott általánosítás között” (164). Bergson úgy véli, hogy ez a pedagógiai elv mutat kapcsolatot a tudomány és a filozófia között. Hiszen a kettő együtt jár: létezik egyfajta társalgás a természet és az elme között. Sokszor úgy véljük, hogy a tapasztalat csupán arra szolgál, hogy nyers tényeket szállítson számunkra, pedig ezen tények mellett saját magunk és a világ definiálása is fontos feladata – Bergsonnak ez a megállapítása ismét csak a tudomány és a filozófia közötti összetartozás üzenetét hordozza.
A folytatásban Bergson William James munkájával foglalkozik. Ő maga is osztja azt a fajta pluralizmust, amelyet James képvisel, továbbá azt a gondolatot is, hogy az antikvitás korának embere számára az univerzum egy véges világ, ahol logikus és egymásra épülő elemekkel találkozhat, és ahol biztonságban élhet a szemléletrendszerében. Ezzel szemben a modern világszemlélet egy olyan kozmoszt képzel el, ahol minden végtelen, és így a biztonság megtörik, elenyészik. Ez az értelmezés azon időbeli projekciók kivetülése a térre, ahol a tartam leképeződik.
Az utolsó fejezet Ravaissonról szól, akinek a személyisége egyfajta csodálatot váltott ki Bergsonból. Ravaisson eljárása sokban hasonlít Arisztotelész módszeréhez. Arisztotelész nem szintézissel, hanem fogalmi elemzéssel járt el, ez volt kutatásának alapeszköze. Ezt a fajta módszert ugyan Ravaisson átveszi, azonban egy sajátos modernizált változatában ismerteti. A záró fejezet legfontosabb üzenete az lehet, hogy míg Bergson Jamesszel egyetértve reflektál arra, hogy az antikvitás időszakának rendszere nem használható a modern világban, mégis talál erre egy bizonyos lehetőséget Ravaisson életművén keresztül. Az antik műveltséget képesek vagyunk áthelyezni a mai világunkba oly módon, hogy egy másik módszerrel vizsgáljuk az antik gondolkodók eredményeit. Csak az számít, hogy az ember hagyjon teret az intuíciónak és az értelemnek.
Bergson azt az üzenetet vezeti végig a művön, hogy ne ragadjunk le a tudomány vagy a filozófia oldalán, hiszen ahhoz, hogy életünk minden percét „értelmesen” töltsük ki, szükség van a világ megismerésére az anyag és a szellem együttes használata révén – arra, hogy nyitottak legyünk a tapasztalásra. Az értelmes ember az, aki ötvözi az anyag transzformációjára képes cselekvő embert és az önmaga definiálására képes lényt. Bergson azt üzeni: mindannyiunknak ilyen emberekké kell válnunk.
Henri Bergson: A gondolkodás és a mozgó. Budapest, L’Harmattan, 2012.
