(Képtelen* képzelgések képekről: A müncheni Kunsthalle Die Entdeckung des Menschen: Das deutsche Porträt um 1500 c. kiállítása kapcsán)
* ~ egyszerű
- Kinyik Anita
Fejébe húzza sapkáját, aztán rövid úton le is veszi. Tavaszias télelő, napsugaras Advent. A Karsplatz-tól indul, orrát szegfűszeg, cukros dió és friss kelt tészták meleg lehelete csapja meg. De nemet mond a kulináris élvezeteknek. Nem vesz. És nem is fényképez. Pedig takarosak ám a fabódék, kedves a pirospozsgás képű eladó, sosüß a kalóriabombáktól ragacsos gyermekarc, pazar a kínálat, formás a fácska, szemet gyönyörködtető az eurók jobbra-balra vándorlása.
De ő csak megy, arca eltökélt. Átvág a Marienplatzon is. Majd balra fordul, s a Theatinerstraßéra tér. A Kunsthalléban egy hatalmas női arc várja, egy ilyen impozáns kiállításhoz méltó úriasszonysággal: maga az elegancia, hattyúnyakon viseli büszkén galambarcát. Kontya, mint egy óriás pók potroha. 
A látogató később megtudja, Elsbeth Tucher, egy előkelő család előkelő sarja látható a képen. A család nem vitt véghez világmegváltó tetteket – hacsak a nürnbergi lokálpatriotizmus nem tekinthető annak –, de tehetős lévén feláldozta vagyona egy részét arra, hogy arcát más időkbe átmentse…
Die Entdeckung des Menschen: Das deutsche Porträt um 1500
A három nagymester, a deutsche Porträt-ipar nagyformátumú üzemeltetői Albrecht Dürer, (Id.) Lucas Cranach és (Ifj.) Hans Holbein. Udvari festők, mecénált alkotók. Mellettük kevésbé ismert művészek is felsorakoznak, csak hogy a portré fejlődésének ívét érzékelje a közönség. Tizennégy teremnyi kép vezet végig az 1500-as évek német arcképein.
Az informatív, több fejjel takart szöveghez nincs türelme. Se németül, se angolul. Magyar virtussal közelít. Körbenéz, kihívón, s várja, hogy megszólítsa egy arc. Mindig is kérette magát, mindig is tartott egy kicsit a képtől…
Kik ezek?
S mért akarták, hogy négy évszázaddal későbben is arcukba bámuljanak?
Vagy ők bámulnak? Meglesik 2012 arcait?
Azt gondolják, hatalmuk időtlen? Lényük korokon átívelő?
Kérkednek előkelőségükkel?
Vagy mit hirdetnek?
Egyáltalán, van hírértékük számunkra?
Hogy e kérdéseket tovább feszegethesse, farkasszemet kell néznie néhányakkal...
Kik lehetnek ismerősök? 
Itt van mindjárt Bölcs Frigyes, szász választófejedelem, a wittenbergi egyetem alapítója, Luther támogatója, kinek udvari festője Cranach volt. Arca sokszor elibénk tolakszik a kiállításon, tekintete tekintélyt parancsoló, érezni a szakállába csimpaszkodó tartományi ügyeket, hallani dörmögését…
A reformáció követei is képviseltetik magukat, Cranach a Luther-Melanchton párost híven ragadja meg, Melanchtont igazi megbízható-filológus-ábrázattal:
Lutherről ez egy kései kép, itt már megfáradtabb, nem a szenvedélyes ördöggel viaskodó. 
Dürer Melanchtonja sokkal kevésbé jólfésült, mint Cranaché, nem diplomata a képen, hanem forradalmár, kusza hajzata új eszmékért lobog… 
Rotterdami Erasmus is megjelenik olyan elmélyült munkában, mint amilyen mély arcán a barázda, s csuháján a ránc.
Nem biztos, hogy a szintén gyakorta (mindig más feleség oldalán) felbukkanó, püffedt ábrázatú VIII. Henriket ismerősnek jelölné az ember ezen a facebook-on... 
De érdekes, hogy mennyire más minden asszonya, itt van pl. Jane Seymour, összeszorított-vértelen ajkai talán épp alárendelt szerepéről árulkodnak…
Hogy e neves arcok megmintázói nem sajnálták a gondos ecset-és vésővonásokat, az nem csoda, hisz busás gázsi lehetett osztályrészük egy-egy örökkévalóságnak ajándékozott, megszépített ember-ábrázatért. Részükről ez szolgálat volt, tisztességes munka – tisztességes kereset alapon. (Itt szerencsésen egybeesik isteni talentum és a földi talentumpergés.) Ők a csatorna, a korokon átívelő kezek kortársaik és e kor között. Ők a mesélők. Minden apró véső-, ecsetnyomuk mesélő szándékú. Minden szakállbodor, gallérfodor bizonyíték.
Hát már akkor is a gazdagok és szépeké volt a világ? Modellt ülnek, s sokszorosíttatják remekbeszabott maguk? Van képük?? A szegényember arca elmosódhat, homályba veszhet, meg lehet fizetni az örök-elevenséget?! Tekintve, hogy a porté ókori gyökerekhez nyúlik vissza, nem individualizmust, sokkal inkább hagyományőrzést láthatunk ezek(b)en a képek(b)en. S így, hogy egy (arc)kép egy (arc-)sorozat, egy láncolat része, tisztelgés az ősök, egy műfaj előtt, egész másképp fest. Egy arc a múltból, a maga egyediségével, egyedüliségével azt mutatja, vagyok. Sok arc a múltból, a maga egyediségével, egyedüliségével azt mutatja, vagyok. Ezek a különböző arcok a XVI. századból – V. Károly német-római császáré, testvéréé, Ferdinándé, VIII. Henriké, elegáns asszonyoké, egyházi elöljáróké, Fürstereké, fejedelmeké, apámé, anyámé, a magamé… − egységet, történelmi tablót alkotnak. Ezek az arcok együtt sejlenek föl a múltból, együtt bámulnak ránk a falakról, medalianokról. Tanúságtevők. Megmutatnak egy kort, arcukat kölcsönzik hozzá. Megfestik a reformáció idejét, mi több: életre keltik azt. S ez individualizmusuk védjegye. Birokra kelés az idővel. Ecsettel, vésővel. Emlékezetbe, fába vésés.
A portré kritériuma az elevenség, életszerűség, olvasható az egyik táblán. Az első termekben sok karikatúraszerű karcolattal találkozhatunk, melyek különböző érzelmeket próbálnak megragadni, pl. Dürertől a Kopf eines zornigen Mannes (avagy „Dühös fej”). Ezeknél a tanulmányoknál központi kérdés a karakterisztikum, a temperamentum, a mimika. Az arc is egy térkép, megvannak a maga kódjai. A mimika a szem és száj körüli izmok játéka, illetve néha kényszeredett rángása. Láthatunk eleven haldoklót (Hans Mildich: Wilhelm IV. von Bayern): szeméből „csorog alá”, bőre, mint egy ezeréves fa kérge, arcán megszámlálhatatlanok a gyűrődések…
Hasonlóképp elevenünkbe vághat a Der Kindsmörder Hans von Berstatt képe (Anonym alkotó fametszete), vajon, ha nem lenne ott, hogy gyerekgyilkos, ugyanígy elrettennénk tőle, csupán a képi ábrázolástól? Sötét tekintet, lefittyedt-felemás ajkak, arcán fekete vonalak…
A fa-és rézmetszeteken túl a kiállítás különlegességei a „minitűrök”. Medalianok, apró domborművek... Közel, bele kell hajolni minden arcba ahhoz, hogy kivehető legyen.
Külön figyelmet érdemel a Névtelen Mesterek munkája, ezek közül is a Wiener Musterbuch képeit említeném: fohászkodó fiatalasszony, göndörfürtös fürdőző leány, megfáradt aggastyán, szenvedő Krisztus… Képsorozatot alkotnak az önálló „kis” munkák, ezáltal valamiféle párbeszéd alakul közöttük – vajon egymásra vetnek ilyen pillantásokat, vagy egymástól függetlenül fáj nekik/töprengenek/örülnek? Nem tudjuk, kik ők, de név nélkül is érdekesek. Olyanok ezek az arcok, mint az ékszerek. 
Dürer önarcképének (ami egyébként itt, Münchenben, az Alte Pinakothek-ban látható) nedves, szomorú szeme a művészettörténet bizonyára kedvelt témája, de ki törődik a „Bartloser Mann” tekintetével? Pedig érdekes módra a szemlélőt néha jobban megragadják az ismeretlen arcok, mint az ismerősök… „Ein junger Mann” – több alkotás is ezt a címet viseli. A főszereplők fiatal férfiak a XVI. századból. Nem tudhatjuk, kik ők, s honnan jöttek, csak az arcuk maradt meg. Egy arc, egy fiatal ember arca. S itt valahogy hangsúlyosság válik a határozatlan névmás. Az az egy bárki lehet, hogy ez éppen sasorrú, amaz meg szomorúszemű, tulajdonképpen mindegy… 
Barthel Beham – kinek egyik mestere Dürer volt – Porträit of a man c. képe is nagyon szuggesztív névtelen arcával. Ha valakinek ugyanis szakértelemmel vizsgáljuk ábrázatát, onnantól már úgy érezzük, tudunk róla valamit, ismerőssé válik, „ezt az arcot már láttam valahol”… de hisz még a nevét sem tudjuk, s társadalmi rangjáról sincs fogalmunk, pedig a portré ekkoriban mint szociális státuszt dokumentáló műfaj volt számon tartva. E „man” arcának az elhízástól kissé elfolyó vonalai nem próbálnak meg ellepleződni, a festő kéz nem szépített, megmutatni vágyott. S ahogy ott áll tömpe ujjai közt kalapját szorongatva, mégis egyenes derékkal, méltósággal ez az alak, arra gondolhatunk, akárki is ő, igazsága van. 
Ahogy megy vissza a müncheni mézeskalács-sokadalomba, már úgy érzi, annak minden egyes arcát meg kellene örökítenie…
