Kinyik Anita
(Az írás egy kurtább verziója „Drága Jancsi!” címmel megjelent az Evangélikus Élet c. hetilap 2012/22. számában)
Néhány évtizeddel ezelőtt a kapcsolattartás fő formája a kézzel írott levél volt. Ma már ez retró. A levelezés mint rítus kiveszett mindennapjainkból, betűkanyarítás helyett pötyögünk, a képeslapválasztás, címzés, bélyegnyálazás aktusát is hanyagoljuk, hisz csak a „Küldés” gombra kell kattintanunk.
Ha egy olyan kávéházi szegletbe húzódó éjjeli lepkét (vagy inkább baglyot) veszünk, mint amilyen Pilinszky János volt, ki költői személyiségéből adódóan sokszor eltűnt a világ szeme elől, hallatlanul izgalmas az utána érdeklődők hol anyáskodón aggódó, hol játékosan feddő, hol írásra ösztönző sorait olvasni. Kirajzolódik előttünk a költő mint ember, aki jól teszi, ha eszik (ahogy erre Nemes Nagy Ágnes – a későbbiekben csak NNÁ – több ízben felhívja figyelmét), s még inkább jól teszi, ha nem iszik (miként erre Wiener Pál orvos barátja, vagy a rajongásig szeretett amerikai színésznő, Sheryl Sutton rávilágít). A dohányzás szervesen hozzátartozik Pilinszky figurájához, úgy lengi körül a cigarettafüst, ahogy verseit a tehetetlenség fájdalma. Arra senki sem kéri, hogy a cigarettát tegye le, az olyan volna, mintha arra kérnék, legyen szíves és ne írjon több verset. A ködös, folyton szökő anyag – ahogy a jelenlét lehetetlensége – vele jár. Verseinek formájára azonban nem telepszik rá a füstköd, végletekig letisztult, lecsupaszított sorok jellemzik.
Az Új Forrás Kiadó által megjelentetett Levelek Pilinszkynek c. kötetből megtudhatjuk, hogyan vélekedtek ezekről a sorokról Pilinszky rokonai, barátai, sors- és kortársai. Hogyan biztatták, kritizálták, hogyan viszonyultak ahhoz a „lírai én”-hez, aki magát örök idegenként definiálja itt, a földi létben, s ahhoz a „prózai én”-hez, aki fényes nappal is sötét szobában kuksol.
Maguk a levelek tíz évig kallódtak, mire napvilágra, olvasói kézbe kerülhettek. Ugyanaz a Hafner Zoltán a dokumentumok gondozója, válogatója, széljegyzetelője, aki Pilinszky összegyűjtött leveleit is szerkesztette ’97-ben. 2700 levélből (!) 240-et válogatott be többek között Bende József műfordító és Pilinszky unokaöccse, Kovács Péter segítségével. Az állandó (habár ez a kifejezés nem épp kompatibilis Pilinszky nyughatatlan lényével) levelezőpartnerek között szerepel Németh László, aki sosem mulasztja el a költő édesanyjának szánt kézcsókot záró soraiba biggyeszteni, Sárközi Márta, a „főszerkesztő néni”, a Válasz c. folyóirattól, NNÁ, a másik nagy tárgyias, Lorand Gáspár, a francia földre emigrált orvos, költő és még sorolhatnánk. A levelek ereje intimitásukban rejlik: ahogy „lejancsizzák” Pilinszkyt, ahogy ironizálnak magának-valóságával, ahogy mohó szeretettel követelik azonnali megjelenését. Férfibarát, ki arról vall, egész nap sírt a versek hatására. Női barát, kinek soraiból érződik, szívesen megmelengetné a dermesztően hideg sorok íróját.
A kötet egy labirintus. Akárhonnan el lehet kezdeni olvasni. Egy darab pontosan körülhatárolt (feladó neve, feladás helye, feladás ideje) mozaikkocka a Pilinszky-mozaikból. Lehetséges, hogy valaki a kötet hátulján található Névmutatónak esik neki először, s ott megakad a szeme pl. Törőcsik Mari nevén. Vajon levélben is olyan szuggesztív, mint a vásznon? Hangjának bágyadtsága átjön-e a sorokon? Persze nem csak Törőcsik Mari lehet érdekes. Annyiféle hang szólal meg, annyiféle megszólítással, ahányféle lehet az intimitás, a szeretet, a rajongás, vagy épp a sértettség, aggódás kifejezése, megélése is. A levelek olvasásakor átélhetjük valamennyire a feladó aktuális levélküldő lelkületét, viszonyulását Pilinszkyhez, s magához a Pilinszkyvel való kapcsolathoz, a rendszeres levélváltások pedig egy egész kapcsolati ívet rajzolhatnak ki előttünk.
Nagy, ágas-bogas háló képződik a kötet végére, melynek középpontja Pilinszky, aki – mivel a kötet csak a neki címzett levelekkel foglalkozik – hallgat. Figyelembe véve a költői életművet, nem is lehetne hívebb „a kutyaólak csöndjéhez” a kötetkompozíció. Pilinszky a megszólított, a címzett, a levelek fogadója hallgat. Mégis, mások levelei által megjelennek előttünk életének fontosabb eseményei, így édesanyja, vagy nővére halála, nősülései, utazások (ezek közül a legmeghatározóbb a római pár hónapos út Toldalaghy Pál költőbarátjával), különböző vers-és kötetmegjelenések. Ez utóbbiakra persze részletesebb életrajzot bújva is rátalálhatunk, na de arra a NNÁ által rajzolt kecses kézfejre, mely Pilinszky gesztikulációját hivatott illusztrálni, már bajosan! Hasonlóképp egyedinek, egyszerinek nevezhetők pl. Sárközi Márta „idiótikus versek és hülye novellák” olvasási kötelezettségéről bosszankodó sorai (6-os számú levél). Ilyen s ehhez hasonló finomságok, ínyencségek tárháza a kötet. Az olvasó vagy könnyekig meghatódik, pl. Juhász Ferenc részvétet nyilvánító sorain: „Csak az átváltozás a nehéz, a külsőségek elviselhetetlenek. Nem a sír, de a koporsó. Csak az idő, amíg megépül az új harmónia; egy megbonthatatlan összetartozás.” (37-es számú levél), vagy jót derül ilyesféle játékos üzenetekkel találkozva: „Többen, fenéken billentett írók, péntek este nálam feketére bejelentkeztek.” (Örkény István, 68-as számú levél)
Minden kapcsolatnak megvan a maga játékmezeje, bejáratott nyelvezete, zamata, a kötet ezt a komplex, csupa könnyed-csupa nehézkedő világot hívja életre. Nincs is élettel, lélekkel telibb műjaj ugyanis, mint a levél. (Talán a napló még vetekedhet vele, habár ott nincs lehetőség párbeszédre, átfordításra, továbbfűzésre.)
Nem csak Pilinszkyt ismerjük meg jobban a levelekből, megelevenedik előttünk az 50-es, 60-es, 70-es évek egész szellemi közege Aczél Györgyöstül, MSZMP üdülőstül, emigrációstul. És persze lágerekkel, fülledt, fullasztó hallgatással terhelten „a szenvedés szűk, lassan hömpölygő erén” (Németh László, 9-es számú levél). Ez utóbbit dokumentálja valamiféleképp – ha sorok között is – a Radnóti Miklósnéval folytatott levelezés (Hafner Zoltán megjegyzi, hogy a hagyatékban a tiszteletreméltó hölgynek csak két levele szerepel, Pilinszky hozzáírt leveleit viszont nem ismerjük). Finom távolságtartás, mély tisztelet, elismerő szeretet érezhető ki ezekből a sorokból: „… beszélgetéseink azokat az igaziakat idézték, Miklóssal, ezért nagy ajándék nekem, ha szól hozzám.” (213-as számú levél) A második levél aláírása az első hivatalos helyett már „Fifi”.
Külön figyelmet és megbecsülést érdemelnek az „egyszem” levelek, így pl. Kassák Lajos vagy Kertész Imre levelei. Kertész hiányolja Pilinszkyt a szigligeti alkotóházból. A műhely egyébként Bölöni György kezdeményezésére ’52-től fogadta a term(el)ékeny elméket. A vidéki idillben lehetőség volt elvonulásra és eszmecserére egyaránt. Pilinszky is föl-föltűnt Szigligeten, s aztán új ismeretségekkel, címekkel, új inspirációval távozott maga után hagyva pár képet, nyomot.
„Árokpart, zsebkendő, éji bogár – látom az arcát, amint fölmerül valahonnét. Általában mindig úgy jut eszembe, hogy „fölmerül”, vízből, romból (:Pilvax), indulatból, az előrebukó hajfürtjeivel, ahogy költőnek illik.” (NNÁ, 18-as számú levél) Ma is élnek, életre kel(te)nek ezek az ’52 nyarán, Balatonföldváron rótt sorok. A levél őrző, élő kapcsolat lenyomata, feladóját és címzettjét túlélő, örök érvényű dokumentum. Pilinszky is „fölmerül” a neki szánt levéltengerből, mi pedig elmerülhetünk egy letűnt korszak szellemi és lelki gazdagságában.