Egy kiállítás (emlék)képei
„Feketék vagyunk bensőnkben / és rajtunk a fény pecsétje.” Michael McClure Artaud-nak címzett költői szavai az emberi lélek árnyoldalát világítják meg, akárcsak maga művészet, amely mindig más és más fénytörésben tükrözi vissza homályos, önmagunkra vetülő tekintetünket. Robert Mapplethorpe életműve mondhatni a sötétség jegyében, de a fény igézetében jött létre; fekete-fehér képein mintha e két szféra láthatatlan harca elevenedne meg.
A kezdetben kollázsokkal és installációkkal kísérletező, képzőművészként induló alkotót sajátos viszony fűzte ehhez az ősi, jelképes küzdelemhez. Egykori élettársa, Patti Smith így ír erről Kölykök című visszaemlékezésében: „1978-ban Robert már teljesen elmélyült a fotózásban… Klasszikus portrékat fotózott, érzéki virágokat, és művészetté emelte a pornográfiát. Akkoriban megszállottan kereste a fekete legsötétebb árnyalatát, és azt kutatta, hogyan uralhatná a fényt.” Ez a már-már misztikus alkotói attitűd és látásmód jellemzi Mapplethorpe antik arányérzékű, klasszikus kompozíciójú munkáit, amelyek az érzékiség plasztikus bemutatásán túl a testiség metafizikai távlatát is megnyitják. Leginkább a különböző művészekről (Andy Warhol, Donald Sutherland, Udo Kier stb.) készült portréi mutatják fel az adott megörökített pillanatok jelenvalóságát, egy-egy arc vagy mozdulat szakralitását. Korai polaroid felvételeinek életképei, valamint első aktjainak bizarr kivágásai látszólag még nem ebbe az irányba mutatnak, perfekcionista beállítású és műtermi megvilágítású, hideg virág-csendéletei pedig már el is idegenednek ezektől a fény-képektől.
Külön kitérőt érdemelnek viszont a fentebb idézett Patti Smith-ről készült művek, melyek egyszerű, bensőséges szépségükkel valahogy felülemelkednek a többi sorozaton. (Talán csak a halotti maszkokra emlékeztető, utolsó önarcképek rendelkeznek ilyen szuggesztív erővel.) A homoszexuális művész feminin érzékenységének, illetve az énekesnő maszkulin kisugárzásának találkozása, a két egymás felé forduló tekintet összeolvadása figyelhető meg ezeken a spontán, félig-meddig előkészített és megtervezett képeken. Nemcsak kettejük személyes kapcsolata kapott művészi formát ezáltal, hanem a fény leképezésének (megváltó?) alkotói mozzanata is. Mert az a bizonyos fény-pecsét itt valóban feloldja a sötétséget; az előhívott negatív pedig nem lesz más, mint a tisztaság lenyomata. Ezt a közös művészi élményt rögzíti az a Patti Smith-ről készített, Still moving című Mapplethorpe-film is, ami akár tartalmi foglalatát, stilizált esszenciáját is adhatná a prométheuszi életművének. Ahogyan azt a rá emlékező Smith-vallomások is teszik: „A művész az intuíciója segítségével kapcsolatba akar lépni az istenekkel, de csak akkor képes az alkotásra, ha nem marad ebben a csábító, légies birodalomban. Vissza kell térnie az anyagi világba, hogy létrehozza művét.”
Robert Mapplethorpe művészete erről az alászállásról, pontosabban emelkedő zuhanásról szól, amiből csak a halállal szállhat ki az ember… A rögtönzött, illuminált állapotban felvett kisfilm zárójelenetében Patti Smith – miután letakart egy kellékként szolgáló fekete Lucifer-szobrot – a hófehér díszlet tüllfüggönyébe kapaszkodik, és öntudatlanul beszélni kezd. „Ezekkel a szavakkal fordítottam hátat Mefisztónak, az angyaloknak és a magunk teremtette világnak: – Én a Földet választom.” A szakadt függöny előtt az időközben feldöntött Lucifer-szobor hever. Mozdulatlan testén vakítóan világít a ráterített lepel.
Robert Mapplethorpe fotókiállítása
Ludwig Múzeum
2012. május 25 - 2012. szeptember 30.
Papp Máté