Berzsenyi Dánielről folyt a szó három napon át Kemenesalján, azon a vidéken, ahol Dániel úrfi élete első felét leélte.
Fűzfa Balázs tanár úr és lelkes csapata a 12 legszebb versről szóló konferencia- és könyvsorozatának http://www.12legszebbvers.hu/ újabb állomásán Berzsenyi A közelítő tél című versét adta meg témaként, és vagy harminc-negyven kolléga -egyetemi, főiskolai oktatók, középiskolai tanárok és egyetemisták, sőt költő is - vezette elő gondolatait, kutatási eredményeit a témáról.
Csakhogy ez így még meglehetősen száraz hír. Holott a konferencia célkitűzései közé tartozik, hogy fel kell támasztani az irodalmat, és élővé kell tenni. Ennek jegyében a sok-sok középiskolás részvételével megtartott közös versmondás épp úgy része volt a programnak, mint a Berzsenyi kultusz emlékhelyeinek felkeresése. És a meglepetés: egy aranyló napfényes délutáni túra a Ság lejtőin ("A helynek valami rokonsága van az arannyal, amit a mediterrán vidéken csak Provence-ben látni, néhol a kis-ázsiai partokon és Nagygörögországban."), betérve egy kedves - és irodalombarát - házaspár szőlőjébe, s ott szarvaspörkölt fogyasztása a legjobb somlói borokkal. ("Az édes sziréni fény még az ételek ízében is benne van.")
Ugye, milyen incsiklandozó tud lenni az irodalom?
(A Ság látványa a Somlóról, Kakukk, http://kengyelfoto.freeblog.hu/archives/2010/04/13/A_Sag_latvanya_a_Somlorol/)
Mindez azonban nem csupán kulináris élvezet: a Berzsenyi-filológia és értelmezéstörténet pillanatnyi állomását is tükrözi ez az élmény-esztétikai tobzódás. Két példát hadd említsek az ilyen irányú Berzsenyi-értelmezésre.
Az egyik Ambrus Lajostól, a Kortárs főszerkesztőjétől származik, aki Egyházahelyén fogadta a társaságot, a verőfényes időben ugyancsak izzadó homlokkal. Épp befejezte a szüretet, és örömmel újságolta a 20 fokosra sikerült juhfark alapanyagot.
De ennél is érdekesebb volt, ahogy Berzsenyi egykori világát felelevenítette az író-mezei gazda. Egyrészt egy eltévedt francia hadseregről mondott legendás történetet: a napóleoni csapat a Ság és a Somló elvarászolt vidékén eltévedt, s a felkelő nemesség súlyos csapást mérhetett a Marcal folyó ingoványos árterében csapdába esett ellenségre.
De volt egy békésebb szála is Ambrus történeteinek: Hamvas Bélától olvasott fel, Berzsenyi "méhészi" tevékenységét felelevenítve:
"El kell képzelni Berzsenyit nyáron, a sugárzóan forró napon, augusztusban, amikor ebéd után a szikrázó udvaron átmegy, hóna alatt Horatiusával és néhány papírral, amelyre ódájának vázlatát vetette. A méhes a háztól ötvenlépésnyire van. Az ajtót kinyitja. A kaptárak körül zúgnak a méhek, és az ablakon szállnak be és ki. A kaptárakon kívül csak puhafa asztal és szék és semmi más. A lángoló kertre néz ki, aztán a méhes felé fordul, a könyv ott fekszik az asztalon, a papír, a külvilág eltűnik és elsüllyed valahová, ahonnan már nem látni a forró nyári kertet és a kaptárt. Ott ül mozdulatlanul a zsongásban, és mintha valami belül elkezdené mindazt, amit eddig életében magába gyűjtött, zajtalanul dagasztani és köpülni a gyermekkort, a szülői házat, a szerelmeket, azt, amit tanult, látott és olvasott. Valami dolgozik benne és forgatja életét. A méhes az éber alvás helye. És ha valaki a méhes nappali álmodozásának hangulatát kívánja, olvassa a Himfyt. Semmi alapja nincs, semmi mélysége, semmi gondolata, semmi zenéje. Zsongása és hangulata van, képek áramlása, érthetetlen és szakadatlan álmodozás. És Berzsenyi ott ül, ez az élet már alig emberi ebben a zümmögő forróságban és az olajosan ömlő idővel zeuszi magányban." (Az öt géniusz)
Zalán Tibor
Berzsenyi Hegyhátszentmártonban
A nagy vizek felé kapadozva el
s hogy pennájával épp szöszögélt az úr
jutott eszébe Rába-parton
nézni a hajnali nap kelését
Fogatja gyorsan két pihenő lovát
szekér elé míg bent elemózsiás
kosárba kolbászt és szalonnát
tesz ropogós kenyeret s még hagymát
hozzá az éhség ott ne gyötörje majd
no persze pálinkát s borokat se rest
a pincéből szuszogva hozni
készen is áll a nagy útra immár
A bakról a lovakat maga hajtja
elhagyva így a zöld Hetye víg körét
a celli domb hátáról lustán
pára gurul le a víg szekérhez
Még tart az ősz ám karmait unt idő
nevetve vájja az utazóba már
meleg pokrócokkal borítva
alkaiosz-dalokat fütyörész
meghúzva butykosát Dani úraság
s a jambus néha félreszalad de nem
zavarja tág az éj s az erdők
ritmusait susogással töltik
Mormogja hervad lám ligetünk Lollim
a szilvalekvárt télre kifőzte rég
üvegbe zárva vár a szekrény
legtetejére pakolva a nyár
Az éjszakában bőgnek a szarvasok
vaddisznó horkan csörtet a sűrüben
milyen más volt ez – emlék-forgás:
izzada arca a nap hevében
amíg a sűrűt körbebolyongta és
veresbe vonta fűtakarót a friss
meleg vér és a tisztást végig
béboritotta a sok lelőtt vad
A Rába-parton néma a hajnal még
foltokban áll a köd szaladó vizen
mederbe dőlt mázsás fatörzsek
rejtik a mélyben a rablók fészkét
s a víz hogy itt-ott csobban a part mentén
lehetne hinni harcsa vadászatát
ám sóhajt Dani úr és érzi
más aki itt a folyót zavarja
emberhalász jár végig a víz fölött
horgára épp nem márna akadt a súly
alatt az ég meghajlik szürkén
míg kiragadja a földről terhét
A Nap kel és a szembeni lombokat
arannyal s vérrel megszinesíti már
arany s vörös fénypászmák zúgnak
fentröl alá a kanyargó vízbe
Akár ha minden hullana szét s azon
nyomban már más formára találna rá
sugár-cécóban hangzavarrá
rendezi újra magát az élet
Csak ül nem mozdult az uraság soká
delej forgatja elnehezült szívét
miközben minden könnyűvé vál
lét lebeg el tova pókfonálon
Fölengedend a föld-gravitáció
egy pillanat s merő lebegés a part
bukdácsolnak majd lassan szállnak
fönt a magasban a párás dombok
csakúgy hegyhátszentmártoni udvarok
kapirgáló csirkékkel az égben fent
lebegnek mintha délibábot
játszana hajnali istenszándék
magát meglátja fönt a szalonnáját
kenyérhez éppen hogy katonázza ott
vöröshagymát rá s a butykosból
buggyan a mézszinű celli áldás
Mit tudna erről Kölcsey és a sok
magát meghordó pesti fafűz poét
a kávéházi olcsójankók
kiknek az ő dala csak parasztos
Ám ettől fázás rázza a testét át
elönti váratlan remegés belűl
azon tűnődik így lesz végül
persona non grata önsorsában
Mozdulna nem tud fogja a pillanat
a szállás és kötés heve-kínja még
Aztán a reggel bársony ujja
játszva szemébe az álmot hinti
Későre jár a Nap delelőre ért
mikor felébred parton az útazó
szemét törölve körbe néz és
látja az égbe merült nagy fákat
s a Rábát mely a lába alatt fürgén
iramlik hordva mélyben a sok halát
s eszébe jut hogy várja már a
kemenesaljai békés szállás
A butykos alján vékonyan űl a bor
behúzza ébredésre való e korty
Szentmártonon a négy kerék át
zörgve-nyikorgva dalolja magát
Ez a versben továbbélő Berzsenyi-figura bizony több, mint puszta kulináris élvezetek halmozója: maga az öregségére ráköszönő bölcsesség megtestesítője.
HHF
