És ez most nem egy új kultúrháború hadüzeneteként olvasandó.
Hogy miként működik az irodalmi nyilvánosság az új – internet uralta – korszakban, az leginkább ilyenkor év végén derül ki a számomra. Az internetes lapok – egyébként nyomtatott társaikhoz hasonlóan – ugyanis szívesen összegeznek, s ez könnyebben jut el hozzám, akinek se ideje, se pénze nincs a nyomtatott lapokhoz hozzájutni, s aki a netet viszont – szinte függőségig – bújom. Ráadásul ezek az internetes rövid közlemények plasztikusabban is rajzolják ki az előző év folyamatait, mint a neves orgánumok kevésbé áttekinthető összeállításai, nem is beszélve aról, hogy könnyebben át tudnak lépni irodalompolitikai és nemzedéki hadi árkokon is.
Tehát bevallanám: a Literát olvasva (Benedek Anna) jutottam el a folyometer blogig, benne Szántó Domingo-ig, s rajta (meg Radnóti Sándoron, BZÁ-n, s persze Elek Tibin) keresztül vissza a forráshoz, Kemény István újabb politikai költészetéhez (Búcsúlevél, Nyakkendő) s azon túl is, közéleti kiállásáig egyáltalán. (Ez utóbbiról, tanulságos, épp egy éve kerültem vitába a Litera kommentelőivel, s hosszas levelezésbe Keménnyel magával és Kőrösi Zolival is.)
Most a politikai költészetről kibontakozó vitához szeretnék néhány dolgot hozzáfűzni.
- Először is, hogy milyen üdvözlendőnek tartom e vita kibontakozását. Hátha épp a politikai költészet tenné ugyanis lehetővé a lövészárkokon való keresztülkiabálást, nos ez a – meglehet – vakremény is feltámadt bennem, ahogy arra alább még visszatérek.
- Másodszor, hogy milyen fontosnak gondolom, hogy a fiatal írók és kritikusok – Kemény-pártiságtól, és/vagy Térey-pártiságtól is függetlenül, bekapcsolódjanak ebbe a vitába, amint Fehér Renátó – okosan – bekapcsolódott, és bekapcsolódott rajta keresztül Kapelner Zsolt, meg a felonline (és versvitája) maga is.)
- Hogy milyen fontos lenne ezt a vitát más művészetek hasonló (és különböző) jelenségeivel összehasonlítva lefolytatni – hisz a kor érzékenysége talán képes áttörni a művészetek magukba zárkózó diskurzusrendjeinek egyébként áthatolhatatlan falát is, és mert megtermékenyítő lehet az esztétikai gondolkodás számára a különböző művészeti ágakban tapasztalható hasonlóságok – és különbségek. Egy ilyen megközelítésre példa Nagy Gergely dolgozata – melynek számos megállapításával és politikai hangoltságával persze vitatkoznék.
Ám e korántsem mellékes kérdéseken túlmenően most két további pontra koncentrálok. Az egyik az általam korábban is hajtogatott tétel: az író, a költő hitelességének kérdése. A másik pedig a politikai költészet és az úgy nevezett posztmodern esztétika összefüggése. Feltételezésem szerint a két kérdés egymással is összefügg.
Tehát: abban a pillanatban, amint a politikai költészet jelentőségén kezdünk el gondolkodni, olvasóként és teoretikusként már nem tudjuk magunkat függetleníteni a szerző személyétől, s annak – nem csak irodalmi! – hitelességétől sem. Nem véletlen, hogy olyan példák körül forog a diskurzus (lásd Petri és Nagy Gáspár), akiknek irodalmi-esztétikai értékelése kapcsán megoszlanak a vélemények, de akiknek közéleti hitelessége nem megkérdőjelezhető. S még a vitatottak (Illyés egyfelől, Eörsi István másfelől) esetében is azt látjuk, hogy a személyes hitel is kockán forog – természetesen nem függetlenül az írói érdemektől. Ebben az értelemben a politikai költészet témájának felmelegítése „a szerző feltámadását” kell, hogy magával hozza! (kontra Barthes) És persze, járulékosan, megméri (erkölcsi-politikai örök mércével) a politikai költészet témájában megszólaló kritikust is.
S ez már át is vezet bennünket a másik kérdéshez. A vitában többek által is emlegetett Kosztolányi-modell kortárs képviselője nyilvánvalóan az az 1990 előtti Esterházy, aki a magyar irodalmi hagyomány figyelmének fókuszába a nép-nemzet helyére az alany-állítmány kettősét állította. S aki következetesen megpróbálta a politikai publicisztika világába száműzni a politikát. De akinek – mint szintén a vitában kiderült – saját családtörténete (s persze írói becsülete) miatt sem sikerült ezt következetesen végrehajtania. Tehát: állításom az, hogy amennyiben relevánsnak tartjuk a Kemény költészetében pozitív módon (és Térey Protokolljában hiánya révén) megjelenő politikai költészeti igénybejelentést, s elfogadjuk Radnótiék óhaját a magyar politikai költészet feltámasztására vonatkozólag, azzal bizony a posztmodern költészetesztétika egyik tabujának ledöntése is velejár. Nincs ugyanis politikai költészet a szövegirodalomról vallottak újragondolása nélkül! Ahogy arra Elek Tibor is utal, abban a pillanatban felülvizsgálatra szorul az az elvárásrend, „amely szembeállította az irodalom szövegszerűségét és világszerűségét, nyelviségét és referencialitását, szabadságelvűségét és közösségelvűségét stb.”. (Bár magam Elek harmadik fogalmi ellentétpárját nem érzem teljesen adekvátnak, hisz miért ne lehetne a referencialitás-központú irodalomszemlélet pl. közéletileg szabadságelvű, stb.) És ez most nem egy új kultúrháború hadüzeneteként olvasandó. Épp ellenkezőleg: azt remélném, hogy a politikai költészet kapcsán kibontakozó diskurzus újra rendezheti elméletileg is a magyar irodalmi palettát, a teljesen megmerevedett frontvonalakat esetleg fellazíthatná, és egy olyan új keretrendszer kialakításának esélyét teremthetné meg, amely nem állítaná egymással szembe, és nem szigetelné el egymástól olyan végletesen az eltérő szerzői intenciókat, olvasói előfeltevéseket. A radikális posztmodern kicsit kényelmesebbé, flexibilisebbé válhatna, elfogadóbbá az irodalmon kívüli szempontok integrálásával kapcsolatban, a közösségi étosz alapján magát meghatározó irodalomszemlélet pedig nem szükségszerűen merevedne bele a puszta oppozíció logikájába.
HHF
