BODONYI NIKOLETT
Ligeti György válogatott írásai
Gyerekkorának kedvence a törpék indulója volt a Peer Gyntből. Kiskorában mindennapos tevékenységeihez (a fogmosáshoz is!) különféle zenéket képzelt el. Első szimfóniáját tizenhat évesen szerezte, remélve, hogy imponál vele a lányoknak, akik lelkesedésükben megfeledkeznek majd pattanásairól is. A hangsorokat színekhez kötötte, a moll akkord zöld, a dúr pedig kétségtelenül piros. Bélyeggyűjtési szenvedélyének köszönhetően a számokkal is ugyanígy tett: a hármas kárminpiros, a tízes sötétkék, a nulla viszont átlátszó, hisz nulla lejes bélyeg nem volt forgalomban. S még sok ezekhez hasonló életrajzi finomságot kaphatunk Ligeti Györgyről, ha elolvassuk válogatott írásait, amelyeket a Rózsavölgyi kiadó jelentetett meg 2010-ben.
Ez az első magyarra fordított gyűjtemény a zeneszerző nem zenei munkáiból, holott a nyugat-európai zenei életben az 1961-es Atmosphéres című nagyzenekari műve óta elismert alkotónak számít. A kötetben vegyes műfajú írások szerepelnek: átfogó elemzések a modern zenéről, kortárs zeneszerzőket tárgyaló tanulmányok és saját alkotásaival kapcsolatos reflexiók egyaránt olvashatók a könyvben. Az írások keletkezésük sorrendjében követik egymást, feltárva előttünk a 20. századi zene alakulását Bartóktól egészen Kurtágig.
A modern zenétől jó eséllyel azért távolodott el a közönség, mert a melódia eltűnni látszott. Nehezen megjegyezhető, a legkevésbé sem fülbemászó, sok esetben széttöredezett zenéről van szó, nehezebb befogadni. Egy Beethoven-szonáta vagy egy Verdi-opera velünk marad az előadás után is, abban az értelemben, hogy a dallamokat, az egyes részleteket vissza tudjuk idézni. A modern zene ezt a hatást kevéssé akarja elérni, a tonalitás részleges, vagy sok esetben teljes megszűnése miatt nincs mit megfogni s „hazavinni”, legfeljebb egy általános érzület a nyomasztó, össze-vissza hangokról, amik hallójáratainkat ostromolták. Az összbenyomás egyfajta kaotikus, elvontnak tűnő hangözön, szemben például Csajkovszkij balettjeivel, ahol rend van, melódiák, szépség, egyszóval úgy érezzük, örömet okoz. Figyelmesebben fülelve azonban kiderül, milyen sarkított is ez a szemlélet.
Mik azok a folyamatok, amelyek okán a modern zene radikálisan különbözik az elődöktől? S ezek ismeretében hogyan közelítsünk felé, miféle fogódzókat találhatunk, amelyek segítségével érthetővé és örömtelivé válik számunkra ez a zene? A válaszokat a kötetben található A tér szerepe a modern zenében című tanulmány adja meg.
Ligeti elsőként leszögezi, hogy a zenét időben és térben egyszerre gondolhatjuk el. Miért vált ki belőlünk a zene térérzetet? Ligeti magyarázata ezt fizikai törvényszerűségekkel indokolja. Ahhoz, hogy egy lépcsőn felmenjünk, vagy hogy súlyt emeljünk, szükséges az izmok megfeszítése. Mikor énekelünk, a magasabb frekvencia eléréséhez a hangszalagok nagyobb fokú erőltetésére van szükség, ez implikálja a „magas” és „mély” képzetét, holott a hangnak ilyenfajta hangzását valójában a rezgések sebessége határozza meg. Miért gondoljuk mégis inkább időbeli folyamatnak a zenét? Az író szerint ezt a zenetörténet alakulását figyelembe véve érthetjük meg. Az európai hagyomány tisztán időbeli folyamatként értelmezi a zenét. Ez a klasszikus-romantikus korszakból ered, pontosabban a tonális zene tulajdonságaiból. A vezető hang-kapcsolatok végighúzódnak az egész művön, s mivel folyton „visszatérnek”, visszafordíthatatlan, lineáris folyamattá teszik a zenét: az egyes mozzanatok vissza-, s előreutalnak, egyfajta kauzalitást sugallva. A huszadik században ez a gregorián és reneszánsz többszólamúságát figyelembe véve változott, ezekben a stílusokban a térnek nagyobb jelentősége volt, bár korántsem emelkedett egyenlő rangra az idővel, ahogyan a modern zenében.
Wagner után a tonális kapcsolatok felbomlottak, így a látszólagos ok-okozati összefüggés megszűnt az időbeli előrehaladás érzetével egyetemben, s mivel a zene időben és térben gondolható el, az asszociáció a térbeli felé tendált. Ezekhez a változásokhoz társult a más kultúrák zenéje felé fordulás, az alternatív eszközökkel való zeneszerzés – hovatovább az egész eddigi zenedefiníció megkérdőjeleződése. Jusson eszünkbe John Cage, aki természetes zajokat, például forgalomzajt használt fel, vagy maga Ligeti, aki elektronikus módon is komponált.
Ezeket a törekvéseket és célkitűzéseket, valamint a mai zene és befogadója közti viszonyt szemléletesen fejezi ki a kötet egyik leghumorosabb darabja, A zene jövője: kollektív kompozíció: zenei provokáció egy beszélőre és hallgatóságára. Ebben Ligeti elmeséli, milyen következményekkel valósította meg gondolatkísérletét egy 1961-es konferencián, ahol utolsó előadóként a zene jövőjéről kellett beszélnie tíz percben. Fellépett a pulpitusra, elindította a stoppert, és hallgatott. A hallgatóság viselkedését 20 másodperces szakaszokra felosztva követhetjük. Kezdeti csodálkozás, majd az első percet követően enyhe pusmogás, lábdobogás volt a reakció. Előadónk 2-2:20” közt felírta a táblára: „a zene jövője”, majd „Kéretik nem nevetni és dobogni”, erre természetesen erősödött a zsivaj. A következő felirat: „Crescendo”, aminek kielégítően engedelmeskedtek, majd a „Stop” után elhallgattak. Ezt követően Ligeti hallgatott tovább. A hatodik perc kezdetén hagyta el a nagy dérrel-dúrral az első ember a termet. Többen követték, a káosz eluralkodott. A történetet Ligeti zárszavaival fejezném be: „A tervezett tízperces előadás ily módon csaknem két perccel megrövidült, ám ezt nem nagyon sajnáltam, hiszen bőven kárpótolt érte az előadás különösen magas színvonala. A szólisták és a kórus között közel tökéletes összjátékot lehetett megfigyelni, és a létrejövő zenei forma egész folyamata jól kiegyensúlyozottnak és elégséges mértékben differenciáltnak volt nevezhető. Miért is később nem mulasztottam el az alkalmat, hogy a legőszintébben kifejezzem hálámat a közönségnek, azaz az előadóknak” (378-381).
Ligeti ezzel rámutat a közönség és a zeneszerző szoros kapcsolatára, az együtt alkotás lehetőségére, amelyben a térbeliség kiemelkedően fontos. Másfelől a zene ebben az esetben a természetes vokális hangokból állt, amelyek egy „itt és most" szituációra reflektáltak. Humorossága mellett kitárja az ablakokat: a zenét ne csupán a koncerttermekben és a lemezeken keressük, hiszen a mindennapok része.
Mindezek mellett a modern zene szép is, s képes azokat a mélységeket feltárni, amelyeket elődjei. Személyes kedvencem Ligeti Lontanoja (a cím jelentése: messze, távol), amelyben egyik harmóniai konstrukció tűnik át a másikba, nagyon lassan, az átmenetet alig érzékeljük. Polifon eszközökkel készült, de hangzásban a harmóniák váltakozását halljuk. Ligeti kifejti könyvében, hogy mikor először elképzelte a kompozíciót, „nagy tér- és időbeli távolság érzésével” kapcsolódott össze benne, s végül egy Keats-idézetet említ melyre a Lontano komponálása közben gondolt:
„s mély vizek nyílt falán,
Az örvénylő óceán-üvegen
Talán e hang tár tűnt tündéri tájt!”
A kottában a polifónia látható, ám a harmóniát érzékeljük, mikor hallgatjuk. Ez a fajta kettősség általánosan jellemzi munkásságát. A modern és a hagyományos „fúziójára” törekszik, amiként korábban Bartók, akit Ligeti példaképének tartott emiatt. A modernitás sok esetben meg akart szabadulni minden tradíciótól, azoktól függetlenül kívánt létrehozni valami egészen újat (ld. Schönberg). Ezek a törekvések azonban zsákutcába futnak, önmaguk dugájába dőlnek, hiszen túl sok lehetőséget dobnak el. Ligeti tehát az a modern zeneszerző, aki megmutatja, hogy a két törekvés közt nem szükségszerű az ellentét, a választás. Az alkotónak nem ajánlott kitűzővel sétálgatnia, hiszen az lehatárolja, dobozokba teszi őt. Ligetitől megtanulhatjuk, hogy nem koncentrálhatunk pusztán a múltra vagy a jelenre, különben a jövő kicsúszik a kezünkből.
