Kinyik Anita

Az ún. értelmiségi fiatal e hétvégén az Urániában újfent megbizonyosodhatott afelől, hogy tanulmányai – lett légyen az bölcsész, műszaki, orvosi –, csak a 0. szintet jelenthetik emberségében. Hogy hiába bújt éveken át vaskos köteteket, okoskodott romkocsmákban mindenféle elméletekről, hiába nézdegéli elegáns távolságtartással a világ dolgait; sehol sem tart. Vizezett sör a léte.  Neki se ízlik, mások szomját sem oltja vele.

A Keresztény Film-és Könyvvásár olyan személyiségeket vonultat fel, szólaltat meg, vetít elénk az Uránia filmpalotában, akik láttán, hallatán torkunkra forr az individualizmus. Ők a tettek emberei. Olyan tettekéi, amelyekhez mi még csak gondolatban sem jutunk el, mert piciny világegyetemünk elsősorban önmagunk körül pörög. Ezeknek az embereknek élete a szolgálat. De mi sem áll távolabb tőlük, mint a pejoratív értelemben vett szolgalelkűség. Urak ők fejet, térdet hajtva, fekélyes sebet gyógyítva, cella mélyén vacogva.

II. János Pál pápa és a Calcuttai Teréz anya történeteit mindannyian ismerjük. De tudjuk-e, kicsoda Dietrich Bonhoeffer? Sógora, Dohnányi Ernő zeneszerző fia volt, az ő révén keveredett bele az Abwehr Hitler-ellenes akcióiba. A mozgalmat leleplezték, őt is kivégezték. Egyébként evangélikus lelkész volt. Porig rombolt templomban sem hagyott fel a prédikációval. Börtönlevelei sem panaszlevelek, azokban is örömhírt hirdet. (A levelek szerkesztője és kiadója Bonhoeffer barátja, Eberhard Bethge, magyarul ’99-ben jelent meg.)

Vagy olvastuk már Albert Schweitzer filozófiai munkáit? A szombaton vetített dokumentumfilm, Az élet tisztelete kicsit közelebb visz a Gandalf-szerű figurához, „a Nagy Fehér Varázslóhoz”. Figyelemre méltó például – ezen írás felütéséhez is kapcsolódóan – a következő epizód:

"Szeptember közepén megkezdődnek az esőzések. Most azután sürgősen száraz helyre kell tenni az épületfát. Minthogy igen kevés munkaképes férfi van a kórházban, két hívemmel magam cipelem a gerendákat, deszkákat. Közben észreveszek egy hófehér ruhába öltözött feketét, az egyik beteget jött meglátogatni.

-        Halló barátom – kiáltok oda neki -, nem jönnél egy kicsit segíteni?

-        Én értelmiségi vagyok, és nem hordok fát – hangzik a válasz.

-        Szerencsés fickó vagy! – válaszolok neki. – Én is értelmiségi akartam lenni, de nem sikerült."

Önéletírásában több helyen foglalkozik a bennszülöttek térítésének kérdésével. Sosem akarta a hagyományaikat megsérteni, mégis, az evangéliumot hirdette nekik saját életével, és persze szóban, az ő nyelvükre fordítva. Jézust pl. törzsfőnöknek nevezi. Talán érdemes erre a törzsfőnökre hallgatni és nem a haragosra…

A mi túlképzett gőgünknek sem ártana egy afrikai missziós út egy olyan értelmiségivel, mint Albert Schweitzer. De persze ahhoz, hogy az ember ne csak magért éljen, nem kell Afrikába utazni – ahogy ezt a kávéházi beszélgetés során Csepregi András teológus is megállapítja.

Akármilyen tudományban mélyedtünk is el, akárhány könyvet olvastunk is el, az élet szeretete csak közvetlenül tanulható, tapasztalható. Ne derogáljon hát nekünk se fát hordani!

A vasárnap a háromnapos gazdag (ám látogatókban méltatlanul szegény!) rendezvény méltó lezárása. Többek között Kendeh-Kirchknopf György életével ismerkedhet meg a publikum, aki Ordass Lajos evangélikus püspök ügye miatt került az Andrássy útra, majd Kistarcsára... A film az Isten mindig nagyobb címet viseli. A néző a biedermeier szoba bölcs baglyának messze révedő, minden szavát átélő visszaemlékezését hallgatva egyre kisebb...

Hogy magához térjen, e sorok írója – újdonsült mesterkélt pózához híven – cigarettázni megy a mozi elé. Egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy Kendeh-Kirchknopf György unokája, a kávéházi szegletben szintén megszólaló Kendeh K. Péter, pestújhelyi lelkész, a Luther Kiadó igazgatója siet el mellette. Mint később kiderül, a meccs (olasz-spanyol) eredménye érdekli, melytől a szomszédos Randevú vendéglátó helyiség terasza visszahangzik. Begyűjtve az infót elégedett arccal gyújt rá mellettem. A Reménység Fesztiválra terelődik a szó, ő is kifejti radikalizmusomtól nem is oly távol eső, ám józanabb érvekkel megtámogatott véleményét. Aztán mélyebb témák is előkerülnek, az emberi mélység, a hit harca, a megtérés kérdése. Mindenféle pátosz nélkül beszél, de beszéde eleven. Úgy nyomja el néhol provokatív, néhol gyermekded kérdéseim, mint a cigicsikket szokás. Finoman, de határozottan. A Szentlélek ajándékairól faggatom, vajon manapság mért nem hallani extatikus megtérés-történeteket. Válaszképp Jézus színeváltozásának példáját említi. Jézus felviszi a Tábor-hegyre három legkedvesebb tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost, majd a szemük láttára átváltozik. Aztán megjelenik Mózes és Illés. A tanítványok eufóriát éreznek, maradnának, Jézus mégis levezeti őket a hegyről, hisz ott van dolguk, a földi világban. A hit a nehezebb út. Az extázis kilépést, elhagyást jelent – nem ez a feladat...

A spontán prédikáció után meggondolkoztatva távozom az Urániából gazdag zsákmánnyal: Jelenits atya Élet és evangélium, Albert Schweitzer Életem és gondolataim c. kötetével, valamint Simon Weil Jegyzetfüzetével hónom alatt.