Kovács Alex Menyhárt Tamás: Itt a tavasz… No.1 .kiállításáról
„…nekünk, összművész angyaloknak kell megtennünk azokat a dolgokat, hogy végre szabad legyen a világ művészete.”
(M.T. – Agy szűkül… #2)
Pezsdítő érzés, amikor az ember valahová odacsöppenve az őszinte értékvállalás katartikus lendületében, a küldetéstudatban purifikálódott nyers akarat szellemi közösségre szólító szavát hallja.
Alkotó lelkek besorozása az őszinte és szabad művészi kiállás eszményéért azzal a felemelő hittel, hogy törekvéseik magasztos és igaz volta megkérdőjelezhetetlen és stabil egy olyan létélményben, ahol áttetszővé relativizálódnak az öntudat stabilitását adó eszmék, érzések. Lelkesítő eszme, és kijózanító megvalósulás, valami kezdetét érezni, ahogy a szülőcsatornán vergődik keresztül, a vajúdás fájdalma, a lelkes tapasztalatlanok bájos tapogatózása. Éledezése valaminek, aminek egyszerűségében és ideológia-mentességében minden esély megvan arra, hogy jó legyen, - elköteleződés az őszinte művészi megnyilvánulás mellett, a tiszta akarat akarása.
A Pepita Ofélia Bár adott falat Menyhárt Tamás „Itt a tavasz… No.1.” című kiállításának, és egy szűkös, de barátságos zugot a kiállítás megnyitó apparátusának február 1-jén. Ezúttal a festmények, a kiállítás, - a tervezett további kiállítások - eszmei hordozó felületként szolgáltak. Hajlamos vagyok a megnyitó szellemiségének tükrében olvasni a festményeket. Alaposan eloszlatott fémes színek erőteljes jelenléte tűnik szembe, ezüst és arany, a képbe beledolgozott idegen anyagok, csiricsáré anekdotikus bájt adnak a képeknek, miközben a fekete és piros festék impulzív plasztikus felvitele határozott drámaiságot közvetítenek. Így kissé szertelen, önironikus gesztust érzek a sorozatban, amely azonban egy határozottan komoly kiállást táncol körül fenegyerekes daccal, ahogy az idegen anyagokat bedolgozva alakítja át a képkeret határait, új síkot nyitva az absztrakció és figurativitás viszonyában.
A megnyitó és performansz művészettörténeti illesztéssel vette kezdetét. Úgy vélem, a kiállítás anyagának egyik alaposabban tárgyalt képe alkotta az integratív csomópontot a megnyitó teoretikai része és a képanyag közt. A kép tárgya és címe Mészáros Zsolt, művészettörténész, aki a bevezetőt tartotta. Az értelmezési keretek irányvonalaiként megfogalmazta az új-szecesszió, az elszakadás attitűdjét, a koncept art divatjától való elfordulás, ahogy az elragadtatott gesztusokkal festő Menyhárt visszanyúl a szikár képgrafikus Menyhárt szemléletmódjához, és ennek fúziójaképp egy határozott, energikus kontúrvezetéssel, filozofikus komorságot fogalmaz meg vázlatos szikársággal. Itt az arany és ezüst nem harsány, hanem finoman illeszkedik, mintegy dinamizálja a domináns fehér alapot kitöltő szöveg, kiáltvány ölelésében ücsörgő alak kompozíciójának statikusságát. Rendszertanba horgonyzás, és Menyhárt riposztjában a transzcendensbe lényegítés, - a két megközelítés nem harcot vív, hanem eszkalálódik általuk a tárgy. Ez a kép némileg zárványt képezett a kiállítás anyagában, határozott figuratív voltában, letisztult egyszerű színkompozíciójában és stílusában egy pillanatnyi megállásnak, intellektuális kitekintésnek éreztem, a Menyhártban érlelődő alkotói program tudatosodásának.
Még mielőtt azonban létre jöhetett volna valamilyen rendszerűség, minden széthullott. A performansz kezdete egyre csak késett, Menyhárt gyermeke gardírozása és a lótás-futás közepette mintha próbálta volna egyben tartani a megnyitó menetét, Henk Csaba működésképtelen állapotba kerülésével a zenés improvizáció terve kútba esett. Mindazonáltal Végh Lajos zenei aláfestésre komponált homok-rajz fantáziáinak spirituális hangvétele és Menyhárt improvizált programadása gerjesztette azt az impulzust, amely a szétfolyó szervezést egy spontán módon fluktuáló tartalmas értéknyilvánítássá tette. Dióhéjban a magyar művészeti közélet kiüresedéséről, a szabad művészi megnyilvánulás ellehetetlenedéséről, a semmi élményéről beszélt. Ezen űr betöltésének letéteménye a magyar „összművészek” szellemi közösségre lépése, az őszinte, spontán alkotói kitárulkozás melletti értékvállalása lenne. Az elhívatottság, teljes önátadás egyfajta megváltozott tudatállapotnak, az ihletett alkotói elragadtatásnak. Menyhárt hatásos fellépésének alapja, hogy nem átallja személyes létélményét hallatni, - saját egzisztenciális és alkotói programját a művészeti életre kiterjesztve az elpusztulás és megtisztulva újjászületés mitikus szüzséjét érvényesítve vetíti elő a szabad művészet újjászületésének lehetőségét.
