Bedi Kata
Mindenki ismeri a gyönyörű testű, magabiztos, erős, hódító, sokszor férfias testtartást/ ruhát/ magatartást felvevő nőket megörökítő képeit, melyeken nem riad vissza a provokatív beállításoktól, pikáns kellékek használatától sem. Fotói néha a pornográfia határát súrolják, néha szado-mazochisztikus jelenetek tűnnek fel, a pénz - hatalom – erőszak - erotika és luxus világába csábítanak. Ő Helmut Newton, akit az akt- és divatfotózás megújítójaként szoktak emlegetni. A Szépművészeti Múzeumban most több mint 250 képéből nyílt kiállítás.
Belépve Newton[1] „lő” ránk: a „fizetett mesterlövész”, ahogy magát nevezte, hiszen a’70-es évektől a világ egyik legismertebb és legjobban fizetett divat-, reklám-, portré- és aktfényképészeként vált ismertté. Ezekre a képekre koncentrál a Szépművészeti bemutatott válogatásnak harmadik blokkja. Newton hitvallása, miszerint a divatfotó attól jó, hogy nem tűnik annak, jól tetten érhető a kiállított fotókon is, melyek sokszor történeteket beszélnek el, és valamilyen szokatlan elemmel, háttérrel, beállítással hívják fel a ruhákra a figyelmet. Külön csemege az elmúlt 30-40 év haute couture divatját visszaidézni a hatalmas színes reklámok nyomán, melyeken egyúttal divattörténelemben való jártasságunkat is tesztelhetjük, és már messziről örülhetünk egy-egy nagyon is jellegzetes Chanel vagy Yves Saint Laurent öltözetnek. Newton fotói ráadásul úgy mutatják be a ruhákat, hogy a fotók hangulata igazodik a divatház stílusához, ezzel erősítve annak főbb jellegzetességét.
A másik két blokk a „Magántulajdon Mappák”, és a „Helmut Newton's Illustrated” címet viselik. Előbbiben a ’70-es években készült portrékat, erotikus képeket és divatfotókat láthatunk, köztük sok ismerttel is. Utóbbi az 1987-től megjelentetett Helmut Newton's Illustrated című saját újságjának címére utal. A lapban saját képválogatását publikálta, köztük sok hírességről készített portréját, melyeken szokatlan arcát látjuk például Elizabeth Taylornak, Karolina monacói hercegnőnek, vagy éppen a fiatal Karl Lagerfeldnek és David Bowienak. Mindkét válogatásban rengeteg női aktfotó látható: Newton játszik és megmutat. Kamerája domináns, testiségüket hangsúlyozó nőket rögzít, mintha elsősorban nem megérteni, hanem megmutatni akarná a nőt, annak fizikai valóját, és az „abban” rejlő lehetőségeket felvillantani, egyúttal rákérdezni helyzetére, például a férfiszerepben való megjelenítésen, vagy a különféle helyszínek és a modell viszonyán keresztül, hogy hat egymásra a kettő, milyen érzéseket kelt egy-egy ilyen beállítás. Így szokatlan, és bizarr helyzetekbe pillanthatunk be, nem véletlen, hogy ugyan magát feministának vallotta, sokan mégis szexistának tartották. (A ’90-es években heves vitát folytatott Alice Schwarzerrel az EMMA című feminista magazinban, amely végül jogi vitákba is torkollt.) Nem véletlenül: ugyan nagyon is vonzó nőket ábrázol a „vágy tárgyaként”, mindvégig csak tárgyak maradnak… Modelljei tekintete ráadásul legtöbbször üres, szinte csak bámulnak a kamerába.
Nem hangsúlyos, ám annál érdekesebb részei a kiállításnak az időnként felbukkanó önarcképek. A tárlat legelején rögtön ő köszönt minket, majd látunk egy tükör segítségével készített fotót, mely munka közben őt, egy modellt, és feleségét is ábrázolja. A Helmut Newton's Illustrated válogatásban pedig háromszor is megjelenik Newton: egy általa készített aktfotóra lép, illetve egy molinóra nyomott akt mellé fekve jelenik meg. A harmadik esetben pedig edzőcipőjét kapta lencsevégre New York fölött, mellette pedig valami olyasmi szöveg olvasható, melyben a jelenlét, az „itt voltam, és ez rögzítve van” jelentőségét közli. A tárlat egésze is mintha nemcsak onnan indulna, hanem a mesterlövész pozíciójához jut is vissza: a provokatőr fotós, aki pusztán a test tökéletességét hirdeti.
Newton teljesítménye a divat- és aktfotózás terén kétségtelen, ám hogy művészetileg miként értékelhetőek, az már egy másik kérdés. Ennek eldöntésében pedig sajnos a Szépművészeti kiállítása sem segít, hiszen a képek között járva az a benyomásunk támadhat, hogy valójában semmi koncepció nem volt a képek válogatásánál, s az életrajz alapján elég kézenfekvő módon szortírozták őket blokkokba. Ezt ráadásul a fantáziátlan címadások is alátámasztják... Ugyan sok képet látunk – talán többet is, mint ami egyszerre fogyasztható lenne – mintha mégsem kerülnénk közelebb Newton munkásságához, szinte elveszünk a mennyiségben, s próbáljuk nem elfelejteni azt a fotóst, akit egy-egy művészi igényességgel létrehozott fotójából megismertünk, amin tényleg ott a „punktum” (a barthes-i értelemben).
A kiállítás 2013. ápr. 4-től, július 14-ig látható.
a képek forrása: origo.hu
[1] A berlini születésű fotósnak ’38-ban zsidó származása miatt menekülnie kellett, először Szingapúrba, majd Ausztráliába ment. Itt '56-tól a Vogue-nak dolgozott, amelynek során aztán egyre több megbízást kapott a lap francia, olasz, amerikai és német kiadóitól is, illetve más divatmagazinoktól.