MAROSÁN BENCE
2013. május 8-án 18 órától az MTA BTK Filozófiai Intézete és a PPKE BTK Filozófia Tanszék két részből álló vallásfilozófiai estet rendezett a Sophianumban (1088 Budapest. Mikszáth Kálmán tér 1.), melynek első felében az MTA Filozófiai Intézetének vendégkutatójaként Urszula Idziak-Smoczyńska lengyel filozófus adott elő „Őrület és fenomenológia” („Madness and Phenomenology”) címmel, míg második felében Mezei Balázs, Horkay Hörcher Ferenc és Bakos Gergely beszélgettek Mezei Balázs frissen megjelent, angol nyelvű „Religion and Revelation after Auschwitz” c. könyvéről.
*
Előadásában Urszula Idziak-Smoczyńska fenomenológia és őrület kapcsolatát tárgyalta; az őrületről értekező klasszikus szerzők gondolataihoz és szövegeihez kapcsolódva (így szóba került Nietzsche, Foucault, Derrida, Freud), de mindenekelőtt Jean-Luc Marion filozófiáját szem előtt tartva. Az őrület problémáját a negatív bizonyosság marioni kategóriája felől közelítette meg. Mint az előadó kijelentette előadásának elején: egy folyamatban lévő, kísérleti jellegű projektről van szó, mely azonban véleményem szerint még kevéssé kiaknázott terület, és izgalmas, érdekes eredményekkel kecsegtet.
Az őrület olyasmi, ami a hétköznapi racionalitás, a „józan ész” („le bon sens”, „common sense”) perspektívájából fenyegetésként jelenik meg, mint ami veszélyt jelent erre a racionalitásra, lerombolhatja annak vívmányait. Anomália, mellyel szemben a józan ész jelenti a normalitást, amelyhez igazodnunk kell. Nem véletlen, hogy azok a szerzők, akik a 19. és 20. században megkérdőjelezték az ész univerzális jogait és igényeit, intenzív érdeklődéssel fordultak az irracionális, az őrület felé. Az őrület pontosan azon területként jelent meg számukra (Nietzsche, Freud, Foucault és más szerzők számára), melyet az újkori racionalizmus, a felvilágosodás és a klasszikus német idealizmus ész fogalma nem volt képes kezelni és domesztikálni.
Az őrület gondolata összefügg itt a módszertani kétely kartéziánus elvével. Amit az őrület sajátos logikája (egy őrület-elmélet logikája, mint amilyen a csaló démon hipotézise) kikezdhet, az nem állhat ellent minden egyáltalán lehetséges kételynek. Az őrület problémája ezen a ponton összefügg a végső bizonyosság újkori kérdésével, mely a fenomenológiában újszerű megfogalmazást nyert. Az őrületre vonatkozó, az újkor megmerevedett racionalitás-fogalmával ilyen módon szembehelyezkedő felfogásokat érintve tér rá Idziak-Smoczyńska a negatív bizonyosság Mariontól származó koncepciójára. A negatív bizonyosság fogalmát Marion az adódás általa kialakított fenomenológiájának keretei között helyezi el. Negatív bizonyosság vonatkozik arra, ami az adódás módján megjelenhet ugyan (adódhat), de a hagyományos racionalitás kereteit mégis túlfeszíti. Érintve vagyunk általa, de mégsem vagyunk képesek azt a tradicionális racionalitás fogalmaival artikulálni. Az ilyen fenomének közé tartozik Marionnál Isten, a Másik, de önmagunk egy mélyebb rétege is. Marionnál a negatív bizonyosság a végesség kérdésével kapcsolódik össze. A racionalitás, mellyel rendelkezünk, véges racionalitás; melynek alá kell rendelődnie a fenomén sajátos logikájának, amelyet nem mindig mérhetünk a véges racionalitás és logosz eszköztárával.
Végső soron: ami a modern racionalitás számára őrületnek, őrültségnek tűnik, az a negatív bizonyosság álláspontján a racionalitás mélyebb fogalmának bizonyulhat.
*
Mezei Balázs frissen megjelent könyve egy olyan problémára reflektál, mely már jelen van a kortárs vallásfilozófiai irodalomban, mely azonban, mint a szerző hangsúlyozta, speciálisan a katolikus orientációjú bölcseletben még távolról sincs kiaknázva olyan mélységben, mint azt a téma megérdemelné. Istenhit és Auschwitz viszonyáról van szó, a kérdést kifejezetten a katolikus vallásbölcselet kontextusában feltéve. Auschwitz alatt a szerző egy egészen konkrét témát és tapasztalatot ért, mely tágabban a Holocaust egész eseményére vonatkozik. A Holocaust problémája, mint az este folyamán Mezei Balázs és beszélgetőpartnerei többször megjegyezték, kiterjeszthető a huszadik századi technologizált barbarizmus egyéb megnyilvánulásaira is; Mezei azonban, mint nyomatékosan figyelmeztetett rá, lényegileg Auschwitz és a Holocaust traumájára kívánt fókuszálni. A teodicea klasszikus témaköréről van tehát szó, melyet azonban a szerző beleágyaz saját, a korábbi évek során kimunkált fogalom- és problématárába.
Mezei érdeklődésének középpontjában a kinyilatkoztatás (reveláció) fogalma áll; mint korábbi műveiben (Vallásbölcselet, 2004, Mai vallásfilozófia, 2010) kifejezetten utal rá, filozófiáját kinyilatkoztatás-bölcseletté szerette volna továbbfejleszteni. Ennek a kísérletnek vagy útnak az egyik első darabja a Religion and Revelation after Auschwitz c. könyv, melyet a szerző további kötetekkel tervez folytatni. Szándéka szerint a 20. század ezen nagy, kataklizmaszerű, barbarikus eseménye utáni kontextusba szeretné belehelyezni a kinyilatkoztatás problémáját. Auschwitz után semmi sem a régi, a kinyilatkoztatás sem az. Olyan eseményről van szó, melyekhez viszonyulnunk kell; hívőként is; és amelyhez viszonyítva kell (újra)meghatároznunk a kinyilatkoztatásra hagyatkozó hitet.
Mezei mindenesetre ebben a kérdésben is egy minél radikálisabb filozófiai kérdésfeltevés lehetőségét szeretné megteremteni. Minden filozófiai kérdezés elemi feladata, hogy radikalitásában felülmúlja, meghaladja a korábbi kísérleteket. Minden autentikus filozófiai kérdésfeltevésnek, mint Mezei mondja, a filozófiai hagyomány radikális (gyökeres, a gyökerekre irányuló) kritikájában kell állnia. Ilyen módon minden autentikus filozófiai reflexió lényegileg nem-konzervatív; oly módon azonban, hogy a heideggeri destrukcióhoz hasonlóan a kritikai reflexió nem elpusztítani akarja a filozófiai hagyományt, hanem pozitívan el akarja sajátítani azt; úgy, hogy jobban értse ezt a hagyományt, mint az saját magát.
A beszélgetés során Mezei utalt a kozmo-teológiai hagyományra, mely szerint a földi ember egész világképét és fogalomkészletét meghatározza a kozmoszban betöltött sajátos pozíciója: az az optikai helyzet, ahogyan a Földön találja magát. Ez határozza meg filozófiai és vallási képzetvilágunkat is.
A kozmo-teológiai hagyomány kritikájának alapján szeretne Mezei kidolgozni egy olyan vallás-fogalmat, mely egy végtelen valóság önmegnyilatkozásaként értelmezett kinyilatkoztatás eseménye felé tájékozódik. Az est során megvitatott könyve egyebek mellett arra összpontosít, hogy hogyan jelentkezik ez a tapasztalat a huszadik század totalitárius traumáinak a talaján.
*
Noha a két szerző (Urszula Idziak-Smoczyńska és Mezei Balázs) esetében két különböző projektről van szó, a magam nevében úgy vélem, a kettő mégsem lebegett egymás mellett, minden kapcsolat nélkül. A kapcsolódási pontot nyilvánvalóan a vallásfilozófia mindkét szerző számára közös témája jelentette. Hozzátehetjük azonban, hogy a klasszikus filozófiai hagyomány szempontjából mindketten a határátlépések lehetőségét és szükségességét vizsgálták. Olyan témák és tapasztalatok felé szerettek volna mindketten tájékozódni, amelyek hagyományos filozófiai fogalmakkal és eszközökkel nem, vagy csak nagyon torzított módon vizsgálhatók. Eközben mindketten vallásfilozófiai horizontra helyezkedtek. (A vallásfilozófiai problematikához az első előadó, Idziak-Smoczyńska Jean-Luc Marion gondolkodásán keresztül kapcsolódik).
Ily módon kiutakat kerestek a hagyományból egy olyan ismeretlen terrénum felé, amely még nem szilárdulhatott meg annyira, hogy egyáltalán hagyományként lehessen róla beszélni.
