Töredékek Rómából
„Im magam idehoztam, / Védj és borits be mostan, / Te szép, te bölcs, örök.”
(Ady Endre)
Pontosan egy hónappal huszonnegyedik életévem betöltése előtt ajándékba kaptam négy hetet Rómában. Busszal, közel huszonnégy órát utaztam, hogy háztól házig érjek. Oda-vissza negyvennyolcat. Győrből Brnóba. Brnóból Rómába. Rómából Brnóba. Brnóból Győrbe. Hogy az odaút és a visszaút között mi történt velem, azt csak fragmentumokban, homályos kifejezésekkel tudom leírni. Nincs elég szavam. „És mint zarándok néz szét meghatottan / fogadalmának templomában, arra / gondolva, hogy’ mondja el, ami ott van” – miként Dante írja a Paradicsom harmincegyedik énekében. Hogy is mondhatnám el, ami ott van? Ha nem is sikerül, legalább megpróbálom.
Rómában kerestem, és találtam, zörgettem, és ajtót nyitottak nekem. Nyitott ajtókra leltem mind a Via del Casaletto 481. szám alatt található Szent István Házban, mind pedig a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségében, ahol Vertse Márta és Somogyi Viktória vezetésével bepillantást nyerhettem az intézmény belső kommunikációjába, a szerkesztőségi munkafolyamatokba, a napi adás összeállításába, valamint az online megjelenő szövegek szerkesztésébe. S a gyakorlati ismereteken túl – ami ezeknél is fontosabb – sokat tanulhattam szállásadóimtól és szakmai gyakorlatom vezetőitől emberségből, türelemből, figyelemből, és megtapasztalhattam azt, hogy egy biztató mosolyért nem kell a szomszédba menni. Továbbá bizonyítékot kaptam arra, hogy igenis lehet szeretni és változatlan lelkesedéssel, kitartással művelni azt a hivatást, amelynek gyakorlására kiválasztják az embert. Ezt kaptam a római magyaroktól útravalóul.
Ugyan egyedül érkeztem, de Rómában igazából nem lehet egyedül lenni. A magyar környezet jelentette a biztos hátteret, azonban ki is kellett lépnem ebből. Ezek a kilépések értékes találkozásokat hoztak számomra. Ha az ember egyet kérdez Róma utcáin, három választ is kap, nem fogad idegenvezetőt, de mégis talál helyieket, akik elárulnak valamit a város titkaiból, és mesélnek olyan történeteket, amelyek egyetlen alapos útikönyv apróbetűs részében sem olvashatók. Nem vettem zokon, ha az olaszok orosznak, franciának, németnek néztek, mert amikor megtudták, hogy magyar vagyok, összecsapták a tenyerüket, és rögtön belefogtak Budapest szépségének dicséretébe. A lelkesedést azzal próbáltam kiegészíteni, hogy Magyarország nemcsak Budapestből áll, érdemes az ország más tájait is meglátogatni. A tanácsot általában heves bólogatás és fülig érő száj fogadta, s ígéret arra, hogy legközelebb, ha mást nem is, a szülővárosomat, Győrt és környékét mindenképpen bejárják.
Rómában az ember megtapasztal valamit a végtelenségből. Amikor kora reggel a Via del Casalettóról a 870-es helyi járat átvág a Gianicolón, s már a kétarcú Janus isten dombjáról meglátja a Szent Péter-bazilika fényárban fürdő kupoláját, vagy amikor a Risorgimento monumentális emlékművén ezzel a felirattal találja szembe magát: „Roma o morte". S valóban, az egyesített Itália ideológiájától terhes, nemzeti pátosztól átitatott jelszóban megérzi az utazó az igazságot: ezt a várost feltétel nélkül lehet szeretni, még az életünk árán is – Róma, az Örök Város vagy a halál. Majd lejjebb érve feltűnik a Tevere, s a nyitott ablakon át utat talál az a csodálatosan bódító illat, amely olyan őrült kijelentésekre csábítja az érzékeny széplelkeket, hogy „akkor innen már nem is mennénk tovább”. Se északra, se délre, se keletre, se nyugatra. Haza pedig főként nem. Mert hát hol is van az otthon, ha nem itt, a pálmafák vagy az olajfák tövében, a kabócák állandó, szakadatlan ciripelésétől hangos kertekben, az azúrkék égen ragyogó nap fényében, az Aventino narancsfái közt – amelyek májusban a legszebbek, legalábbis a rómaiak így tartják –, a Piazza Venezián, ahol az egyesült Olaszország első királya, II. Viktor Emánuel születésnapi tortára hasonlító monumentuma magasodik?
Hogy miért nem érzem magyarságom megtagadásának, hogy otthonomnak nevezem Rómát, azt sietek megmagyarázni. Talán rögtön a Szent István Házzal érdemes kezdeni, amely annak a zarándokháznak a jogutódja, amelyet még államalapító királyunk alapított Szent Péter sírja közelében, s amelynek emlékét a Vatikánban ma is tábla őrzi a Szent Péter-bazilika mellett. A vatikáni teuton temetőben számos Rómában szolgáló magyar teste nyugszik, a Gianicolón látható a Garibaldi seregében harcoló Türr István mellszobra, a Teverével versenyt futó Via Giulián pedig a Római Magyar Akadémiának, valamint a Pápai Magyar Intézetnek helyet adó Palazzo Falconieri áll, erkélyén a magyar zászlóval. Rómában különösen jó magyarnak lenni, itt megélni egy augusztus 20-át, a Szent Péter-bazilika Magyarok Nagyasszonya-kápolnájában elénekelni a pápai és a magyar himnuszt. S persze ezzel nincs vége a történetnek, hiszen a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségében az a hír fogad, hogy Ferenc pápa hivalos, magyaroknak szánt ünnepi köszöntőjét az olasz adás is közzétette, nemzeti ünnepünkről pedig szlovén, szlovák, román, orosz és német nyelven is beszámoltak. Ráadásul a szlovák kollégák személyesen is meglátogatták a magyar szerkesztőséget, hogy minden jót kívánjanak az államalapítás ünnepe alkalmából.
Ha Calvino Velencéje és Esterházy Budapestje csábító, csalfa nő, egyenesen szajha, akkor én azt állítom, hogy Róma olyan gondoskodó anya, aki gyermekeit megtanítja arra, hogyan kell megélni az életet a maga intenzitásában. Itt be kell habzsolni mindent, amit látni, hallani, érezni vagy érzékelni lehet: Úrangyala imádság a Szent Péter téren, pápai audiencia ugyanitt, jazzkoncert az Angyalvárban a főszervező meghívására, séta a vatikáni kertekben, a San Luigi dei Francesi templom után Frida Kahlo-kiállítás a Scuderie del Quirinaléban este tizenegyig. A mortadellát fagylalttal kell enni. La mia grande abbuffata.
Hogy milyen érzés átkelni a Via di Panicón, hogy a zarándok elérje a Via del Paradisót, aztán valahogy visszajut a túloldalra, hogy a Pantheon körül bolyongva felfedezze a Vicolo del Divino Amorét, arról már végképp nem lehet beszélni, egyszerűen isteni színjáték. Ami a leginkább lekötött római bolyongásaim során a közterek és elnevezésük csodálatán kívül, az bizonyos szokások megfigyelése volt. Például a város őrizetét a rómaiak nem bízzák a véletlenre: minden sarkon, minden házfalon egy-egy Madonna figyel éber szemmel. S hogy a Szűzanyát hogyan lehet dicsérni, arra jó példa a Santa Maria in Vallicella, ismertebb nevén a Chiesa Nuova homlokzata, melyen kőbe vésett felirat őrzi az Énekek éneke szavait: „Tota pulchra es amica mea et macula non est in te”, „Egészen szép vagy, kedvesem, és szeplő nincsen benned” (Én 4,7). Vagy a Quirinale lábánál található Santa Maria dei Monti, amelynek oldalfalain az aranyozott háttérből a Salve Regina teljes szövege rajzolódik ki. A látvány egészen szédítő. Ahogy szédítő a Chiesa del Gesù Giovan Battista Gaulli által készített mennyezetfreskója is, amelynek elragadtatott alakjai Jézus nevét dicsérik. A hatást tovább fokozza a freskó alá helyezett tükör, így mélységében és magasságában is megtapasztalható az alkotás grandiózussága. És nem elég, hogy a szemlélőnek végtelen térélményben van része, egyre inkább valóságossá válnak számára az alakok, s elkezdi látni a szenteket, egyiket a másik után, akik szépségükben ragyogó testet öltöttek. Hiszen a szépség nem idegen a zsidó-keresztény hagyománytól, testi értelemben sem. Mert valljuk be, megkínzottan, azzal a vágással a nyakán is szép Stefano Maderno Szent Cecíliája a Trasteverén; a kis Jézust anyatejjel tápláló Szűz Mária a Galleria Borghesében Gian Pietro Rizzi festményén; Ercole Ferrata lángok között álló Szent Ágnese a Piazza Navonán; szép a csodálkozó Lévi Caravaggio remekművén, amikor Jézus elhívja asztalától a Contarelli-kápolnában; Giovan Battista Vanni olajképén Szent Sebestyén, akinek nyílvesszők ütötte sebeit asszonyok gyógyítják a Giovanni Battista dei Fiorentiniben.
Nem volt könnyek nélküli a búcsú római otthonomtól, a Szent István Háztól, a Vatikáni Rádió munkatársaitól, a bazilikáktól, a hihetetlen gazdagságú képtáraktól, a Colosseumtól, a Largo di Torre Argentina macskáitól, a „Ciao bella!”-t köszönő portásoktól és pincérektől, az utcazenészektől, a minden előzmény nélkül házassági ajánlatokkal előhozakodó, újdonsült udvarlóktól, a templomban tapsoló fiataloktól, egyáltalán, attól a négy héttől, amit Rómában töltöttem. Nem dobtam sem eurót, se forintot, sem más egyéb pénzérmét a Trevi-kútba, hogy ezzel biztosítsam a visszatérésemet. Most még amúgy is felújítás alatt áll. Bár azért lett volna mód arra, hogy a szokásoknak hódoljak. Jobb kézzel a bal vállam fölött. Talán túl egyszerű lett volna. Valami fontosabbat hagytam ott. Egy ígértetet. Ígéretet tettem a városnak, a Drága Anyának arra, hogy visszatérek. Tudom, minden ígéret adósság – ahogy az olasz közmondás tartja. Visszatérek, mert az Örök Város végtelenségével nem elég, hogy az adósává, immár valósággal a rabjává is tett. Igen, Róma, te, te, édes börtön!
A fotókat egy kedves argentin zenész barátom, Matias de Ezcurra készítette, aki Budapestről érkezett az Örök Városba. Nemcsak a képekért, hanem azért is hálás vagyok neki, hogy a Pincio és a Piazza del Popolo között félúton, négy nyelven, spanyolul, magyarul, olaszul és angolul is elmondhattam vele: „Minden út Rómába vezet!”
Szöveg: Ikker Eszter
