Mészöly Dezső intézmény volt. Olyan fordító, akit annyira megszoktunk, hogy fel sem tűnt már létezése.
Hangja hozzáidomult az épp általa fordított szöveg hangjához. Így vált magyar Shakespeare-ré, Villonná vagy Molière-ré.Ami nem jelenti azt, hogy ne lett volna saját (költői) hangja. Csak éppen a fordítókban is ritka szerénység és alázat jellemezte.
Persze, elmondható lenne Mészöly kapcsán is, hogy a magyar kultúra egyáltalán nem hálás a fordítók munkájáért. Pedig egy ilyen elszigetelt nyelvű kultúra számára - mondhatni - élet-halál kérdés a fordítás, s persze a fordítás minősége is. És valljuk be, legnagyobbjaink bizony sokszor feledkeztek el az illő alázatról az egyébként náluk is becsülendő műfordítói robot során. Mészöly számára azonban a fordítás olyan megoldandó rejtvény volt, mint amilyen rejtvényekkel a Lyukasóra irodalomkedvelő résztvevőit és közönségét szórakoztatta.
Hogy saját arcával búcsúzzunk tőle, idézzük fel írótársa, Szakonyi Károly róla vázolt arckép-skiccét:
"Bűbájos ember volt, bohém életet élt, és azt hiszem, nem bántom meg azzal, ha elmondom, imádta a nőket, és a nők is imádták szellemességét, shakespeare-i arcvonását, szikár alkatát" - fogalmazott a szintén Kossuth-díjas Szakonyi Károly, aki "szellemi gavallérként", "mesébe illő tudós emberként" jellemezte Mészöly Dezsőt.
(MTI hír felhasználásával)
HHF