Szabó Tamás a Suszter Szabó Baka Kém-ről.
Már a trailer hamisítatlan brit akcentussal előadott első mondatai tisztázzák az alaphelyzetet: „Egy vakond férkőzött a Körönd legfelsőbb soraiba. Évek óta ott lapul.”
A kémsztorik kedvelői azóta besózva várják a Karla-trilógia nyitó darabjának filmváltozatát. Ha ehhez hozzáadjuk Gary Oldman kedvelőit, már egész népes táborról beszélhetünk, ugyanis a neves angol színész bújt bele a nyugalmazásból visszahívott George Smiley emblematikus alakjába, akinek Kontrol halála után (a hírszerzés, vagyis a Körönd fejét a mindig remek John Hurt alakítja) ki kell ugrasztania a besúgót (a vakond) volt munkatársai sorából. Tehát kémek kémkednek kémek után a hetvenes évek eleji fullasztó hidegháborús légkörben. Ráadásul John le Carré klasszikusának adaptálásához az Engedj be!-vel berobbant Tomas Alfredson látott hozzá, a végeredmény pedig egy pazar kiállítású, visszafogottan elegáns kémrejtvény lett.
Szentségtörő, hogy egy film 2012-ben így merészel elkezdődni. Szemcsés kép, szaxofon, a főcímben használt betűtípus és az egész lassúsága borzasztó anakronisztikus. Még szerencse, hogy a mozinézők kezében nincs távirányító. Mert a retro ugyan menő, az angol különösen az, de Alfredson nem próbálja vonzóvá tenni a múltat. A le Carré szövegében még fel-felbukkanó kedélyességet rideg képek váltják fel. Alfredson operatőrével (Hoyte Van Hoytema) csupa jelentőségteljes, de valahogy idegennek tűnő és mindig barátságtalan teret komponál a vászonra. A Körönd néhol egészen utópisztikus hely, máskor a kopott, cigarettafüstben úszó irodák a keleti blokk trendjébe is csont nélkül illeszkednének. Míg a rendetlen lakásokban az antik és a vadiúj bútordarabok egymás hegyén-hátán állnak, a találkozókra gyakran üres, lepusztult helységekben kerül sor. Kémeink, ezek az elhasznált, gyomorbajos aktakukacok bizalmatlanul botladoznak a porlepte londoni színpadon. Ők a széthullott birodalom hitehagyott katonái. Eljárt felettük az idő. A titkosszolgálat és a miniszterek az amerikai „kuzinhoz” dörgölőznek, hátha beleszólhatnak még a nemzetközi politika alakulásába, miközben nosztalgiával emlegetik a dicső múltat, sőt a háborút is, amikor még nem mellékszereplők voltak. És így mindjárt az is érthetővé válik, hogy a nemzeti büszkeség megrendülése miként vezethetett belső rothadáshoz abban az elitben, amelyet egykor a világ irányítására neveltek.
Le Carré regénye az információ jól kiszámított adagolásával tartotta fenn az izgalmat. A fókusz oldalról oldalra élesedett, hogy a végére megpillanthassuk a teljes képet. Smiley követése a nyomozásban és a kém-trükkök megfejtése az olvasó teljes figyelmét megkövetelte. A film is a rejtvényfejtés izgalmait kínálja, de ha a néző figyelme lankad, könnyen eltéved a számos szereplőt mozgató, a megelevenedő múlt epizódjaival szétszaggatott cselekményben. Pedig a forgatókönyv komoly kompromisszumokat tesz az érthetőség kedvéért. Egyből nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy mire megy ki a játék: megnyesegeti a részletekben gazdag regényt anélkül, hogy lebutítaná azt. Összességében ügyesen zsonglőrködik a 127 perces játékidővel, de még így sincs lehetőség számos karakter kibontakoztatására és néhány jelenet esetében a feszültség felépítésére. Különösen Peter Guillam (Benedict Cumberbatch) első besurranása és a budapesti (!) közjáték súlytalan kissé. A Körönd erős emberei pedig inkább csak gyanúsan pöfékelnek, nincs alkalom rá, hogy megismerjük őket hiúságaikban, és ettől az áruló motivációja sem mutatja meg valódi mélységét. Cserébe viszont kapunk egy rendezői bravúrokkal teli isztambuli epizódot, és egy emlékezetes jelenetet Oldman-től, melyben feleleveníti találkozását nemezisével, az orosz titkosszolgálat fanatikus vezetőjével, Karlával. Semmi nem történik, a színész csak cigarettázik és beszél, az eredmény mégis borzongató.
Első hallásra furcsának tűnhet, hogy a köpcös átlagember benyomását keltő, valójában metszően intelligens Smiley szerepére a karizmatikus alakításairól híres Gary Oldman-t választották. De a régóta sikeres franchise-okban (Batman, Harry Potter) tengődő színészben, ahogy ő mondaná, ismét „felébredt a tűz”. Szinte hihetetlen, hogy ez az interjúi és fellépései alkalmával femininnek és modorosnak tűnő figura, hogyan képes ilyen gyökeres átalakulásra. Filmen nem igazán lehet Smiley zsenialitását kifejezni azzal, ami a regényben kiválóan működött, ahogy bulldog kitartással az akták fölé görnyedve viaskodik a múlt démonaival. Valamint a játékidő annak megmutatására sem hagy teret, hogyan puhatolózik, és változtat kihallgatási módszerein az alany személyétől függően. A filmváltozatban Smiley sokkal lakonikusabb. Mintha az idő is lelassulna körülötte, ahogy rezzenéstelenül ül, de közben minden idegszálával koncentrál. És Oldman-nél jobban aligha tudott volna bárki jelentőségteljesebben hallgatni, a szeme villanásával játszani, majd a megfelelő pillanatban megkérdezni, „Miért?”, vagy „És utána mi történt?”.
A film megőrzi a le Carré teremtette zsargont is, mely a titkosszolgálat rafinált módszereinek bemutatásával és hihetően felépített intézményével együtt azt az érzetet kelti, hogy a vásznon túl egy egész világ terül el, melynek mi csak egy kis szeletét pillanthatjuk meg. Le Carré maga is a brit titkosszolgálat alkalmazottja volt, ennek köszönhetően mesterien teremti meg a bennfentesség érzetét. A Suszter Szabó Baka Kém mégis leginkább Alfredson diadala, aki vizuális találékonyságával, szokatlan ötleteivel és biztos stílusérzékével, melyeknek köszönhetően a film ott is működik, ahol eltér a regénytől, érdekessé tudta tenni, ahogy ezek a látszólag jellegtelen úriemberek egy látványos akciók és egyéb adrenalin löketek nélküli történetben megpróbálják átverni egymást. Súlyos, egyáltalán nem szájbarágós, visszafogott mozit rendezett felnőttek számára egy olyan közegben, ahol ez ritkaság. Érdemes akár többször is nekifutni!
