Napjainkban egyre gyakrabban hallani a társadalmi felelősségvállalás (corporate social responsibility) kifejezést. Lényege, hogy a vállalatok önkéntesen integrálják a társadalmi és ökológiai kérdéseket vállalati tevékenységükbe, az érdekelt felekkel való viszonyukba. A céljuk természetesen az, hogy a környezetükben minél pozitívabb megítélésre tegyenek szert, de ez több mint egyszerű reklám- vagy pr-fogás – a környezet is nyer vele. Jelen esetben a kortárs művészek, a művészet.
Az Ericsson Magyarország immár 20 éve biztosít (kiállító)teret a kortárs művészetnek – úgy tűnik, a vállalat a magyar társadalom és kultúra részének tekinti magát, arra törekszik, hogy a jövő generációira, az emberre fókuszáljon. Az Ericsson Galéria februárban a Hálózatba kapcsolt társadalom címmel meghirdetett pályázatára érkezett pályaműveket állította ki.
Mi is a hálózatba kapcsolt társadalom az Ericsson szerint? Az az új, kialakulóban lévő társadalmi létforma, amelyben a technológiai fejlődés hatására az információs és kommunikációs infrastruktúra teljesítménye folyamatosan növekszik, az emberek életében a tudás és a kommunikáció kiemelkedő fontosságú, s melynek fő jellemzője az élmények megosztása, a közösségi élet.
A hálózatba kapcsolt társadalom víziójának iménti megfogalmazása elsőre pozitívnak tűnhet: a virtuális térben a távolságok megszűnnek, a keresés és elérhetőség ideje minimálisra csökken. (Negatívumait azonban már most, a digitális kor elején is érezzük, főleg a fiatal „fészbúk generáción”, melynek tagjai - meglátásom szerint - a korábbitól teljesen eltérő személyes-személytelen kapcsolatokat ápolnak a különböző közösségek tagjaival.) A kortárs művészek ezen helyzetre való reflektálására volt kíváncsi a pályázat kiírója. A művészek hozzáállására is a fenti kettősség jellemző – az alkotások nagy részére egyaránt mondhatjuk, hogy azonosuló, ugyanakkor kritikus, ironikus is.
Az 1. helyezett pályamű Zsenia Bozukova Virtuális kozmoszunk című képe, melyen stilizált arcok, emberfigurák jelennek meg összekapcsolódó és elváló körökben, valóságosnak nem nevezhető, utakat formáló embernyúlványok és csonkolt kezek jelzik a határtalanságot. A kiállított képek közül azonban tőlem Osgyányi Sára Megközelíthetetlen című festménye kapja az első díjat, melyen szintén a mozgás áll a főszerepben. A kép a valós és a reális világ között telefonnal a fülén rohanó nagyvárosi nőt ábrázolja, akinek háta mögött az utcát, elmosódott emberalakokat látunk, előtte pedig körvonalozott, virtuális arcokat, közösségi oldalak emblémáját, újságcikk-foszlányokat, képeket – mindent, ami megakadályozza, hogy az utca emberei közül bárki is felvegye vele a közvetlen kapcsolatot.
Hasonló gondolatok támadtak bennem Ruttka Andrea Keresek valakit című alkotását nézve. A vásznon gombostűkkel kirakott szalagforma önmagába gabalyodva keres valamit, amit körbefonhatna, de csupán saját maga körül tekereg. Tamási Klaudia Az öreg festő című festményén a művész a monitoron digitálisan „megfestett” szemmel néz farkasszemet, ami azt az érzést kelti, mintha a hálózatba kapcsolt társadalomban a művészet veszítene korábbi fényéből, erejéből. Ezt azonban maga az alkotás cáfolja meg, hiszen ha meg is változik a világ körülöttünk, a művészet számára mindig témát tud majd adni.
A kiállított művek április 24-ig tekinthetők meg az Ericsson Képzőművészeti Galériában (1097 Budapest, Könyves Kálmán krt. 11/B) – virtuális formában a tárlat nem elérhető.
Írta: Veréb Helga