Tűnődés Mezei Balázs és Szalai Miklós vitájáról
Jól elkeveredtünk. Pedig a vita „hazai pályán” zajlik, a Pázmányon, méghozzá a John Lukacsról nevezett teremben. A katolikus egyetemen, egy katolikus gondolkodóról elnevezett teremben arról folyik a disputa: „Van Isten?” Mire megtalálom a helyszínt – ahova, mint utólag kiderült, a rendezvényt az óriási érdeklődés miatt helyezték át –, lassan a hangosítással is „beállnak”, és kezdetét veszi a „menet”. Az eszmecsere színvonalára nem lehet panasz, persze a jellegéből következően mindenki találhat magának olyan mondatokat, amelyeket szája íze szerint félreértelmezhet – hiszen itt nem lehet mindent a legprecízebben megfogalmazni, és nem mondhatjuk ki minden szó előtt, hogy azt most épp pozitív értelemben használjuk-e vagy sem. Az est folyásában leginkább egy dolog üt szöget a fejembe. Ez a szög az alábbi tűnődés veleje. Hangsúlyoznám, még mielőtt valaki könnyelműen félreérti célomat, hogy műfajilag itt tűnődésről van szó. Nem egy akkurátus összefoglalásáról a szóban forgó estnek, írásom azonban talán így is betöltheti a tájékoztatás és a tisztázás funkcióját.
Mindenekelőtt hadd kezdjem azzal az elmélkedésemet, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarának Filozófia Intézete számára is gondot okoznak a műfajok. Nem is azért, mert nem ismeri azokat, hanem mert az egy-egy szavas műfajmegjelelölések egy egész estére nézve meghatározzák a hallgatóság elvárásait. A mostanihoz leginkább hasonlító rendezvény az utóbbi időben a „Van-e keresztény filozófia?” című hard talk volt ugyanitt. Csak az számít rá, hogy ezen a kérdezett fél sarokba szorítása és egy kérdésről való véleményének vegzálása folyik, aki nem látott még Hard Talk adást a BBC-n. Az a Kereszttűzbent látta a Napkeltében. Ennek ellenére sokan távoztak elégedetlenül arról az estről – véleményem szerint a hamis előfeltevések okán. A „Van Isten?” című vitának is megvannak a műfaji problémái. Aki arra számított, hogy egy teljesen folyamatos, azaz megszakítatlan pro-és kontra-érvsort hall a két résztvevőtől, Mezei Balázstól és Szalai Miklóstól, az bizonyára csalódott (ha nem is akkorát, mint a „Van-e keresztény filozófia?” című est fent leírt látogatója).
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Filozófia Intézete tanszékvezetőjén, aki a kétkötetes Vallásbölcselet című munka szerzője, valamint az ELTE és a Corvinus egyetemek történelem és filozófia szakos professzorán, aki a Létezik-e Isten? Ateista érvek a mai angolszász filozófiában című könyv írója – ugyanis fontos szerep jutott a moderátornak, Bakos Gergelynek, aki a Sapientia Hittudományi Főiskola tanszékvezető tanára. Ő volt az, akinek köszönhetően – és ezt korántsem pejoratív módon értem – a vitából eszmecsere, dialógus vált. Itt szerintem egy fontos különbség rejlik. Ha nagyon szét szeretnénk szálazni a vita és a dialógus közti különbséget, akkor azt valószínűleg elfogadható a következőképp megtenni.
A tét egy vitában: Isten létezésének hihetősége (és minden, ami azon áll vagy bukik), továbbá a közönség, és lehetőleg egymás meggyőzése. A tét egy dialógusban: egymás jobb megismerése, a szempontok felmutatása, a közönség bevonása.
Ezt írva azt az érzésemet igyekszem kifejteni, hogy a beszélgetésben Bakos a hermeneutikát képviselte: mint aki a dialógust (megint csak jó értelemben) a dialógusért folytatja, egymás lerohanását elkerülni, a közös pontok kibontását és az egyetértést elősegíteni igyekszik. Ha őt mint mediátort a hermeneutikának tekinthetem, akkor a teista oldalon álló Mezeit a fenomenológiának, az ateista oldalon álló Szalait pedig az analitikus filozófiának mondhatom. Félreértés azonban ne essék: ezek az osztályozások bár az esten is felmerültek, Mezei a megkülönböztetést a kétfajta filozófia közt fikciónak nevezte – amiben van igazság. A magam részéről pedig úgy vélem, hogy bár Mezei gondolkodói pályája erősen a fenomenológiában gyökerezik, filozófusi útja során elsajátította az analitikus filozófia ismeretét és eszközkészletét is.
Mezei Balázs, Bakos Gergely OSB, Szalai Miklós
Ennek ellenére az esten őt láthattuk annak a bölcselőnek, aki, mint az olyan nagyra tartott fenomenológusok, mint Heidegger vagy Jean-Luc Marion, a feltett kérdésünk tisztázására hívnak fel. Mezei szerint magából a feltett kérdésből, illetve a kérdezésből magából kiindulva magasabb szintre vihetjük a témát, továbbá abból kibontható maga az affirmatív válasz. Ahogy az expozéban elhangzott: „Minden nehézség ellenére, ami ismerőképességünket illeti, kijelenthető, hogy Isten van, ha és amennyiben e szavakat és a kérdést kifejező kérdőjelet megfelelően értjük.” Felvezetőjében egy olyan – számomra bravúrosnak tetsző – eszmefuttatást adott elő, amely a filozófia (ismét: jó értelemben) legspekulatívabb régióiban járt, és eközben megmaradt az ékes magyar nyelv legköznapibb regisztereiben. Ez a kettősség, ez a dialektika mindvégig jellemezte érzésem szerint megszólalásait: magasröptű filozófiai fejtegetések és időnként bevallottan naiv szempontok egyesültek nála.
Szalai Miklós érvelése viszont a két szint között bontakozott ki. Olyan, a naivságon felülálló, rigorózusabb, de a spekulatívabb és emiatt nehezebben megragadható dimenziókba nem átlépő argumentumokat fejtett ki, amelyek a common sense számára elfogadhatók. Érvei közül az első „az ateizmus sziklaalapja”: az emberi szenvedés. Ha létezik Isten, aki végtelenül jó, miért engedi az értelmetlen szenvedést? (Érdemes megjegyezni, hogy a kereszténység sziklaalapjának is tekinthető a szenvedés, egyrészt Krisztus kereszthalálában, másrészt –Boethius kérdését átformálva – ha nincs Isten, honnan a jó és értelmes szenvedés?) A második érv Isten rejtettségéből fakadt: ha létezik Isten, miért nem mutatja meg magát? És harmadikként: azt látjuk a világunkban, hogy csak test tud formálni, teremteni. De ha ez így van, milyen alapon következtetünk egy testetlen világ-teremtőre? A párbeszédben pedig leginkább ezek a (nem rossz értelemben) „középszintű” érvek találtak talajra, hiszen valószínűleg ezek – a naivabb és a spekulatívabb tételekhez képest – talán a legvitaképesebbek, és egyébként ezekre egyes esetekben Mezei több szempontból is felelt.
Vajon levonhatunk-e az itt leírtakból általános következtetést? Hogy az istenhit igazi megágyazottsága a legegyszerűbb és a legmagasabb gondolati rétegekben, az ateizmus magalapozása pedig a kettő közti szinten található? Vagy hogy a (vallás)fenomenológia, míg dinamikájával elviszi a naivat a spekulatívig, addig az (ateista) analitikus filozófia szilárdan állhat a lábán, megingás nélkül? Úgy vélem, még ha az est erősen modell-szerű képéből fakadnak is, a felvetett kérdések általánosabb jelentőséggel bírnak. Ha az elsőre válaszolnánk igennel, akkor a teistát (abszolút) győztesnek tekinthetjük, ha a másodikra, akkor az ateista triumfál a (mindenkori) vitában.
Az est végén Bakos Gergely azzal rekesztette be a kérdéseket, hogy ha az összes kérdésünk megválaszolásra talál, akkor az már nem is annyira előnyös, hiszen találkozásunk a dialógusban a végéhez ért, és mintegy megszűnik az értelme a kapcsolat folytatásának. Ez közhelyesen hangozhat, ám az ügyet most én is csak eddig akartam elvinni: a kérdésekig. S hogy ez megtörtént, Bakos gondolataival meg is lépek a válaszadás elől.
A KuK blogja szívesen veszi a hozzászólásokat a kérdéshez! (A szerk.)
