A soron következő rendezvényről, s főként annak szakmai stábjáról, szervezőiről érdemes tudni, hogy a Carolyn Christov-Bakargiev vezette csapat, igencsak válogatott, és felkészült tagokból áll: a javarészt élvonalbeli kurátorok, kritikusok és múzeumigazgatók mellett, találhatunk a teamben antropológust, történészt, sőt még biológust és fizikust (!) is. A változatos összetétel nem csak diszciplinárisan, de geopolitikai szempontból is hangsúlyosnak tűnik: a kurátorok között nemcsak az euro-atlanti nagyhatalmak képviseltetik magukat, hiszen a multikulti és a posztkolonializmus nevében például Mexikó, Szenegál vagy Dél-Korea, sőt külön örömünkre, a Műcsarnok főkurátora, Páldi Lívia személyében kis hazánk is képviselve van.
A tizenharmadik dOCUMENTA, a művészeti fesztiválok, biennálék és triennálék utóbbi időkben bevett gyakorlatához képest, nem egyetlen központi probléma, vagy kérdésfelvetés köré csoprtosul, " inkább szerteágazó, sokrétű anyagokat, módszereket és tudásbázisokat összefogó koreográfiának tekinthető."
Na, már most, mindez valóban üdvözlendő, sőt informatív értkénél fogva figyelemreméltó, mindaddig, amíg nem vetünk néhány óvatlan pillantást e "koreográfia" hívószavaira (közhely-csokrára):
"A dOCUMENTA (13) munkafolyamatának középpontjában a művészet általi személyes és kollektív emancipáció kérdései állnak, végiggondolva a kortárs lét és művészeti alkotás ellentmondásos feltételeit generáló, összetett ontológiai problémapárokat.
Néhány példa:
* részvétel és visszahúzódás, mint napjaink szimultán létmódjai;
* megtestesülés és eltestetlenedés, illetve egymásra utaltságuk;
* beágyazottság és otthontalanság, mint az alanyiság duális állapota;
* közelség és távolság, és azok relativitása;
* összeomlás és felépülés, együttesen és egymásutániságban;
* kontrollálatlan információáramlás és a napjainkra jellemző kényszeres kontroll és rendszerezés;
* fordítás és fordíthatatlanság, valamint azok párbeszéde;
* belefoglalás és kirekesztés, illetve azok összekapcsolódása;
* hozzáférés és hozzáférhetetlenség együttélése;
* az eurocentrikus művészetszemlélet elavultsága és a világszinten ezzel egyidejűleg megjelenő hasonló gyakorlatok ellentmondásossága;
* emberi élet és más életformák a fajok egybefonódó történetének tükrében;
* a fejlett tudomány/technológia szövetsége az ősi hagyományokkal;
* megfogható és megfoghatatlan örökségek összekapcsolódása a kortárs kultúrával;
* a művészlét konkrétsága és a művészeti gyakorlat meghatározhatatlansága."
Bár egy rögtönzött blogbejegyzés nyílvánvalóan alkalmatlan szofisztikáltabb ellenvetések megfogalmazására, mégsem tudom megállni, hogy ne adjak hangot ellenérzésemnek néhány gyorstüzelésű megjegyzés kíséretében, amelyek persze nem egy konkrét kezdeményezésre (esetünkben a dOCUMENTÁ-ra), hanem inkább (a végtelenül ingerszegény általánosítások szintjén) napjaink kortárs képzőművészetének világméretű, és intézményesült gyakorlatára vonatkoznak.
1. a művészet halott – és élvezi (nem csak úgy közvetlenül, hanem olyan jó bonyolultan)
2. nyílvánvaló, hogy egy valamirevaló kortárs kiállítás ma már nem tárgyakat szelektál, archivál, inszcenál, hanem egy végeláthatlan és főként virtuális diskurzus részeként: kijelentéseket tesz
3. na, már most ez a végeláthatlan és főként virtuális diszkurzív tér azért mégiscsak fel van parcellázva néhány további, igencsak divatos, trendi, cool diskurzusra, például: kibernetika, robotika, posztfeminizmus, posztkolonializmus, visual studies, gay and lesbian studies, vagy egyéb poszt-poszt-poszt posztmodern tematikára, ahogy azt a fenti felsorolás is jól mutatja
4.ezzel nincs semmi baj, csak hogy, ezt a parcellázó műveletet elsősorban nem művészek végzik: György Pétert idézve: "Az Art Review szerint 2009-ben a kortárs művészet száz legbefolyásosabb szereplőjének listáján az első tíz helyen egyetlen művész sem volt található, ellenben csak kurátorok, múzeumigazgatók, gyűjtők."
5. a hajdan volt, a kifogástalan ízlésű, tapintatos connoisseur-öket mára felváltották a művészeti magazinok címlapjain pózóló sztárkurátorok, karhatalmú múzeumigazgatók, kritikusok; mindez elsőlátásra igencsak imponáló pályakép lehet, például egy ötödéves esztétika szakos számára...
6. nem úgy, teszem azt a felszíni- és mélyesztétizálódás állságos folyamatain kesergő Wolfgang Welsch számára, aki már a(z általa, amúgy halál unalmasnak ítélt) 92'es Documenta kapcsán sem habozott rámutatni arra, miként válik a kortárs művészet maga is a szórakoztatóipar csili-vili konzumbányájává...
Lehet, hogy mostanra a "közhely színeváltozása" közhely is elavult bonmot-vá vált, és átadja helyét a közhelyek barokkos fodrozódásának... ? Ha igen, lehet, hogy megérne a téma, nem is tudom... mondjuk egy újabb Documenta-koncepciót...
MZs
