Kultúra és Kritika

A király beszéde

Valamit tudnak az angolok a történelmi elbeszélésről. Főleg, ha saját történelmük a téma. Lehet ezt a képességüket önfényezésként is érteni, de lehet úgy is, hogy méltó módon ápolják nemzeti és birodalmi hagyományaikat.
Ami a filmes feldolgozásokat illeti, különösen érdekes a királyi ház a nézők számára, főként, ha a közelmúltról van szó. Ilyen témájú vol legutóbb A királynő, mely II. Erzsébet és Tony Blair kapcsolatát ábrázolta történelmileg hitelesen.
Tim Hooper rendező és David Seidler forgatókönyvíró most Erzsébet királynő apjáról, VI. Györgyről forgatott filmet, meglévő alapanyagra támaszkodva.





Az ausztrál származású logopédus, Lionel Logue unokája volt a társszerzője a The King's Speech: How One Man Saved the British Monarchy című kötetnek, amely a forgatókönyv alapját adta. Az ötlet lényege, hogy a történelem egyik főszereplőjét úgy hozzuk közel a nézőhöz, hogy egy ma már kevéssé ismert esendő tulajdonságát állítjuk a film középpontjába - így a földi halandó is könnyebben tud azonosulni a nagyemberrel. Ezt a nézői rokonszenvet segíti elő a leendő király és beszédterapeutájának szokatlan barátsága, amelynek története egyúttal a korszak jellemzésére is kiválóan alkalmas. Hisz épp abban az időszakban vagyunk, amikor a rádió elterjedésével a politika soha nem látott hatást képes kiváltani a tömegekből, a politikai szónoklat segítségével. Ezért kulcskérdés, hogy a király képes-e megszólalni népe nyelvén, átlépve személyes gátlásait és az Angliában bizony meglehetősen merev osztálykorlátot. A barátság mindkét tekintetben ebben segítheti az új uralkodót.



A britek úgy tudják nemzeti panteonjukat a filmvászonra varázsolni, hogy nem érezzük azt a fölényeskedést, ami a francia gloire filmrevitelét olykor kíséri, vagy az önostorozás látványos elemeit, mint ami a németek múltidézését (joggal) meghatározza.  Az angolok trükkje e tekintetben persze egyszerű - nem hazudnak látványosan, hanem megpróbálják a történelmi személyiséget a maga komplexitásában megmutatni - épp ily módon mentve meg őt a történelem olykor-olykor bizony rá is fröccsenő sarától, s nyerve meg a néző szimpátiáját.
Ehhez persze kell egy viszonylag vállalható nemzeti történelem és egy olyan távolságtartás a saját múlttal szemben, ami akár az iróniáig is elmehet. Csak így tudja betölteni a film a nemzeti múlt megőrzésének kényes feladatát.
Akit a történelem és a politika érdekel, annak ez a filmtípus mindig érdekes muníciót szolgáltat.


HF