Gombor Lili írása a Hit és ész: teológiai és filozófiai közelítések című kötetről
Filozófia és teológia: vajon egymásért vagy egymás ellen való tudományok? Miként egyeztethető össze ez a két, egymást sokak szemében kizáró tudomány? E kérdések képezik a centrumát a Hit és ész című kötetnek, amely a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Filozófia Tanszéke által indított Amici Sapientiae könyvsorozat kezdő köteteként látott napvilágot. Miként a kötet szerkesztői (Szeiler Zsolt, Bakos Gergely, Sárkány Péter) megjegyzik, a főiskola célkitűzése, hogy könyvsorozatával a keresztény bölcselet hagyományát megőrizve teret engedjen a bölcseleti gondolkodás világának és egyúttal párbeszédet kezdjen vele (7.): ezért aztán mi sem természetesebb, mint első kötetként magát ezt a témát problematizálni.
A bevezetőt Tóth Beáta Theologia et Philosophia: Társalgó ikernővérek című tanulmánya szolgáltatja, amely azt kívánja bemutatni, hogy a keresztény világlátás nem zárja ki a rációt, s nem határolódik el élesen a modern európai ember világszemléletétől. A szerző példája erre II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetű enciklikája, amely amellett érvel, hogy „filozófia és teológia autonóm, mégis szorosan egymásra utalt tudományok” (12.), valamint rávilágít arra, hogy szerkezetükből adódóan a teológiai és a filozófiai vonal képes kiegészíteni egymást, sőt: kifejezetten rászorulnak egymás közbenjárására. A filozófia racionalitása és kritikai megközelítése ütközni látszik a teológia hit alapú szemléletével. Ugyanakkor mindkettejük célja egy: az emberi lét végső igazságának felderítése. Míg a teológia számára az isteni által adott egy biztos alap, amelyen építkezhet és továbbhaladhat, addig a filozófia nélkülözi ezt, viszont gazdagodhat az isteni szféra felé való nyitással. A Tóth által idézett Jean-Yves Lacoste szerint a filozófia is köszönhet egyet s mást a teológiának: többek közt bizonyos témáit, például a teremtés gondolatát (22-23). A tanulmánykötet a továbbiakban kronológiai sorrendben tárgyalja a különböző filozófiai és teológiai koncepciókat a két terület viszonyáról – az Ószövetség korától egészen a mai vallásfilozófiáig.
Szabó Xavér, aki a kötetben az ószövetségi bölcsességet vizsgálja, megjegyzi, hogy már igen korán, az izraelita bölcsességben kimutatható a vallásos hit és az ész összecsengése. Az ősi bölcsesség felöleli az emberi közösség működésének bizonyos szabályait és normáit, és világi kérdésekben is útmutatást nyújt. Szabó rámutat, hogy a „bölcsesség” szó rendkívül gazdag jelentéssel bír a Bibliában: többek közt kifejezi az ember hétköznapi viselkedését, a közösségi életét, illetve az Úr előtti vallásos magatartását is. Az ész e felfogás szerint egyúttal teret nyit a hit számára; a rácsodálkozás aktusával az ember a misztériumok világába emelkedik.
Kocsis Imre írása az első nagy keresztény teológus szerepére világít rá a páli levelek vizsgálata alapján. Pál apostol számára a hit nem más, mint az Istenbe vetett bizalom, ráhagyatkozás. Itt olyan hit jelenik meg, amelynek produktivitása értelemformáló mivoltában fejeződik ki. Ez a hit az egész embert érinti – mély egzisztenciális jelentőséggel bír, melyben az egyén Isten üdvözítő vezetésére hagyatkozik. Ez az önmagam „alárendelése” az isteninek nem jelenti az észről való lemondást, vagy annak háttérbe szorítását. Pál felhívja a figyelmet arra, hogy az értelem nem határolható el a vallásgyakorlástól, annak mindig jelen kell lennie, hiszen az ember csak ez által lesz képes az isteni felismerésére. Ugyanakkor a hit támaszára is szorul, mert aki nem látja Istent, az csupán az értelem által aligha lesz képes belátni Isten törvényét.
A keresztény középkort neves gondolkodók logikai, teológiai koncepciói vezetik be, melyeket Bakos Gergely tanulmánya ismertet. A „racionalista” megközelítés képviseletében először Tours-i Berengár lépett fel, aki még az Eucharisztiát is a logika eszközeivel vette vizsgálat alá. Lanfrancus azonban nem fogadta el kortársa megközelítését és észrevételeit: úgy vélte, a hit nem szorul az ész segítségére. Akadt azonban valaki, aki hit és ész kapcsolatának új aspektusát tárta fel: Anzelm szerint a hitigazságok kiindulási axiómákként érvényt szerezhetnek maguknak, s aztán az ezekből származó dedukció hozza létre a valóban „vallásos” filozófiát. Anzelm Proslogion című munkájában is kibékíteni igyekszik az arisztotelészi logikát a különböző hittételekkel, misztériumokkal. Nála fonódik először egybe hit és ész, hiszen szerinte a végső, teljes igazság keresése és az arra való rátalálás csak a hit segítségével átitatott gondolkodással érhető el. Bakos szerint az értelem felé való fordulást jelzi az is, hogy Anzelm korának istenérvei már nem védelmezni akarják a hitet: „nem hitvédelmi szándékból születtek, célkitűzésük kimondottan ismeretelméleti, a természetes emberi megismerés képességét vizsgálják.” (91).
Hit és ész viszonyát újrarendezi Szent Tamás, aki a két fogalmat nem tekinti egymástól „abszolút” függetlennek: ennek kibontását olvashatjuk Szeiler Zsolt írásában. Szent Tamás jeleníti meg az észt először a hit szolgálatában. Ő volt az, aki először jelölte ki hit és ész határvonalát, azok természetét vizsgálva. Számára a hit a tudás és a vélemény között helyezkedik el. Úgy vélte, hogy a filozófiai ismeretek forrását az érzékeink és megértésünk nyújtja (szerinte a megértés egy lényeges megismerési mód, amely képes a dolgok lényegét megláttatni), míg a teológiai ismeretek Isten önmagáról való tudásából erednek, és a kinyilatkoztatott hittételek által fedezhetők fel.
A modernitás korának teológiai és filozófiai felfogását a 17. századi Franciaország tükrében ismerhetjük meg Schmal Dániel tanulmányán keresztül. Ekkoriban filozófia és vallás már közelebb állnak egymáshoz, viszont a vallásfilozófia diszciplínája még nem alakult ki. A kora újkor egyik legmeghatározóbb fordulata változást hozott mind a filozófia, mind a vallás terén. Azáltal, hogy a geocentrikus világképet fölváltotta a heliocentrikus világkép, úgy változott meg alapjaiban az ember kozmoszban elfoglalt helyéről alkotott eddigi fölfogás. Bebizonyosodott, hogy nem az ember áll mindennek középpontjában, sőt, parányi és esendő lények vagyunk csupán egy végtelen kiterjedésű, kiismerhetetlen térben. Mindezzel az ember önmagáról alkotott képe is átformálódott, hiszen a véges szemlélőnek saját nézőpontját egyszerre kell szükségszerűnek és esetlegesnek tekintenie. Ennek kapcsán fölmerült a szubjektivitás és objektivitás problémája is. Az értelem új belátása, miszerint a természet, mely körülveszi az embert, végtelen, elvezetett ahhoz a vallási tapasztalathoz, miszerint az isteni természet fölfoghatatlan. Ez a végtelenség éles kontrasztot teremt az emberi végességgel: Pascal szerint az ember épp e két véglet közti közép.
Miután Isten végtelenségének belátásával a hit jelentősen közelebb került az észhez (hiszen ezen belátáshoz a ráció útján jutottunk, természettudományos tapasztalatok által), színre lépett Kant, aki nemcsak közelíteni próbálta egymáshoz a hitet és az észt, hanem viszonyuk átrendezésére is kísérletet tett. Sőt: odáig jutott, hogy az ész szükségletéből fakadó hitről beszélhetünk, amint azt Hankovszky Tamás tanulmánya bemutatja. Kant esősorban az emberi megismerés határait kutatta, illetve azt, hogy Isten és az ész miképpen viszonyul egymáshoz. Szerinte a moralitás által leszünk képesek előmozdítani a Legfőbb Jó elérését, és ennek mértékében válunk méltóvá a boldogságra. Az ész törvényhozása adja a célt (Legfőbb Jó), melynek lehetőségét feltételeznünk kell: az ember morális szükséglete, hogy kötelességeihez végcélt gondoljon. Tehát a moralitás Kantnál elvezet a valláshoz.
De vajon megérthető-e hit? Erre a kérdésre egy olyan filozófus ad választ, aki saját filozófiáját saját élete nyomán építette fel – azaz meg is élte filozófiáját. Erre a gondolkodóra Czakó István Sacrificium intellectus: Hit és ész viszonya Søren Kierkegaard gondolkodásában című tanulmányában hívja fel a figyelmet. A kierkagaard-i filozófia egyik központi fogalma az egzisztálás. Kierkegaard – Hegelt intve – megjegyzi, hogy a gondolkodó személy egzisztál, s ettől nem lehet eltekinteni. Tehát az egzisztálás – amelyet nem lehet elgondolni – Kierkegaard-nál létmód. Jól mutatja ezt, hogy nála a hit egzisztencialehetőség, egyfajta mozgásként jelenik meg. Kierkegaard szavaival a hit mozdulata „az abszurd erejénél fogva” megy végbe. Az ember alapvetően az esztétikai stádiumban foglal helyet, ahol reflexió nélküli, önmagát a választást megelőző állapotban él, ám a gondolkodó ember képes az etikai szférába emelkedni, ahonnét pedig a hit aktusának segítségével továbbléphet a vallási stádiumba.
Úgy tűnik, hogy gondolkodás és hit együtt vezet Istenhez, akit – Kierkegaard után – a modernitás egyik legmeghatározóbb filozófusa, Heidegger megfoszt az Abszolút Létező névtől, s igen, valóban csak a nevétől, hiszen rávilágít arra, hogy Isten nem létező, és nem is lét. Isten léten túli, aki szerinte a létben válik jelenvalóvá. Hegyi Márton tanulmányában találkozunk a heideggeri filozófia céljával, amely nem más, mint az emberi lét önmaga alapjára állítása: a filozófia az ember önmagára vonatkozó létét vizsgálja, nem funkcionális létmódként tekint rá, hanem egzisztenciális lehetőségként. Ez a létlehetőség a filozófus szavaival élve a „jelenvalólét szabad magára vállalása” (305). Heidegger megkülönböztet filozófiai és teológiai egzisztenciaformát, melyek kizárják egymást: a filozófiaiba nem fér bele semmiféle kötöttség, míg a teológiai nem tagadhatja azt a létértelmet, amely véglegesen meghatározza őt. Tehát Heideggernél összeegyeztethetetlen teológia és filozófia, legalábbis mint egzisztenciaformák.
A modernitás korában eljutottunk a vallásfilozófia létrejöttéhez, amely Mezei Balázs kötetzáró tanulmánya szerint jövő-orientált kell legyen. A vallásfilozófiai koncepciók sokszor történeti jellegűek, megmutatják, hogy a hitet különböző elméleti konstrukciók segítségével sikerült kibékíteni az ésszel, illetve rámutatni kettejük szétválaszthatatlanságára és egymásra utaltságára. Filozófia és teológia Mezeinél afféle perszonáluniót alkot, amellyel az emberi létet gazdagítják.
A filozófia és a teológia több évszázados hagyományának fejlődése során kibontakozott egy olyan felfogás, mely szerint hit és ész nem csak, hogy nem különülnek el egymástól élesen, hanem mindkettő a másik segítségére szorul, ám mindeközben megőrzik saját autoritásukat és autonómiájukat. Az emberi egzisztencia egyik sarkalatos építőköve a hitaktus, mely által szellemi lényének megfelelően kifejezheti „végtelen” voltát. Ez a létértelmezés az, amely az embert oly gazdaggá teszi.
Szeiler Zsolt – Bakos Gergely OSB – Sárkány Péter (szerk.): Hit és ész: teológiai és filozófiai közelítések. Budapest, L’Harmattan – Sapientia, 2013.