KOCKÁZATOK ÉS MELLÉKHATÁSOK

 

Mi kell egy versudvarhoz? Több tonna kő, melyekből házigazdánk, Tibor, az akcióművész, támfalakkal, kerítésekkel és pajtaormokkal ékes katlant, igazi völgyvájatot, zenés-irodalmi vízmosást hozott létre öntudatlanul, még jóval azelőtt, hogy muzsika és vers ide beették volna magukat, betették volna kotta- és verslábukat. A pajtában rengeteg festőien felhalmozott fa, gerendavégek, megvakult ablakkeretek, öreg ajtófélfák, kievett zománcfestékű deszkák, szivacsossá marjult szőlőkarók, savas hordódongák. Ahány darab fa, annyi sors, annyi vidék, vannak vidékek a fában legbelül… Kell egy festői kerekeskút, mely, nem lévén benne víz, sokszor az egyetlen száraz hely az udvarban. Kellenek szőlőlugasok telistele csüngő, zöldes bogyókkal, ha ősz lenne, egy szemig leette volna az ezerszámra idelátogató népség. Kell a szalma, amelyet lucskos, zuhé utáni állapotában összekapargatunk és frissel helyettesítünk, kialmozzuk az udvart, mint nagytestű állatot.

Kell több tonnányi víz, hogy koncerteket elmosson, hogy koncerteket a templomba száműzzön, hogy koncerteket elképesztő hangulatúvá varázsoljon, hogy elképesztő közönségünket összekovácsolja, dacossá tegye, elűzze vagy összeforrassza. Kell a fal repedésében makacsul hottoló tücsök, aki párbeszédet folytat a muzsikusokkal. Kellenek a nagy dög babzsákok, melyekről „lehetetlen nőiesen felkelni” (copyright Liszkai Ági, Gryllus Vili felesége), éppen ezért felálláskor egymásba kell kapaszkodni, vagy henteregni, mint a tehénkék, vagy tolatni, mint a pingvinek, vagy végtagokra széjjelesve, elzsibbadtan kapálózni, mint hátunkra fordult bogárkák.

És kell a Kaláka, ez az elképesztő ragasztó- és forrasztóanyag, amelytől egybesisteregnek hátulgombolós és elöl gombolatlan nemzedékek, közös lócán gubbaszkodnak homlokegyenest ellenkező politikai nézeteket vallók, hajmeresztően másféle zenei ízléssel rendelkezők. Együtt ringatózunk, kócos Jeszenyinek, kigyulladt hajú József Attilák, eszeveszett Tamkó Siratók, hamiskás tekintetű Kányádik, csepűrágó Shakespeare-ek, szorosra gombolt Aranyok, éjszakába tágult tekintetű, rezzenékeny Radnótik, kismanó Weöresek, snájdig Kosztolányik. Úristen, hány különböző magatartásminta! Úristen, hányan hányfélék vagyunk! Mi a közös bennünk? Hát a vérünkben állandóan keringő Kaláka-százalék.

A Kaláka évekre, évtizedekre betokozódhat bennünk, passzívvá válik, nem fejti ki hatását. Aztán egy kapolcsi szép napon gyanútlanul megpillantunk egy kacskaringós-betűs molinót, fülünkbe csap a „zúg már az ősz, gyűlik és kavarog”, „az alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom”, a „volt egy fakatona”, a „koldus-szegény királyi gazdagon”, a „rózsa-rózsa, rengeteg”, és rögtön tudjuk, hogy elvesztünk, hogy hazataláltunk, hogy a vírus aktiválódott bennünk. A tünetek a következők: lépteink ellenállhatatlanul visznek a zene epicentruma felé, gépiesen karszalagot veszünk, szemünk elhomályosodik, pulzusunk szaporább, oxigénhiány következtében hatalmasakat sóhajtunk, enyhén verejtékezünk, két tenyerünk pedig minden zeneszám után görcsösen összecsattan. Orvosi javallat: a fertőzés ezen fázisában nincs mit tennünk, hagyjuk, hogy a kór kitombolja magát, hogy újabb rohamokban temessen maga alá, amint gyerekkorunk vagy kisgyerekes szülőkorunk újabb és újabb emlékei szakadnak fel eleven erővel. Nyugodtan menjünk emberek közé, hiszen hazánkban mindenki bacilusgazda. Öblögessünk bőven magyar népmesékkel és Mátyás király-mondákkal, ezek fokozott Kaláka-tartalma erősítheti a szervezet ellenálló-képességét érzelmi viharok esetére. A Kalákával hosszú évtizedekig együtt lehet élni, mondják, hogy akik a Bőrönd Ödönt dünnyögik az alvilág folyójának partján, azokat számla nélkül, ÁFA-mentesen szállítja a révész.

 

És most hadd szemezgessek a kapolcsi versudvar mágneses mezőjén született alkotásokból. A Versműhely mindig nagyszerű közösségi hangulatban zajlott, eső esetén a pajtában ücsörögtünk az egymás hegyén-hátán torlódó babzsákokon, jó időben hol az udvar egyik szegletét, hol a támfal tetején nyíló parkolórészt béreltük és béleltük ki magunknak, mint fecske a fészkét. Kilenc alkalommal ügyködtünk két-két óra hosszat, létszámunk az esős napokon tizenöt-húsz főre, verőfényben negyven-ötvenre is rúgott. Voltak törzstagok és emlékezetes beugrók, megfigyelő álláspontra helyezkedő, nemíró csendes tagok és hét-nyolc év körüli, elszánt kis verselők. Összesen legalább háromszáz vers-szöveg jött létre, ezek legjobbjait „közpapírokon” gyűjtöttem be. Született két helyiérdekű közös alkotás, melyben pompásan tükröződik (trükköződik) a hangulatunk. Kezdjük a végén egy összegző hexameterrel:

 

Punnyadt, bús düledéki vagyunk a kapolcsi napoknak,

Tíznapi masszív éjjeli-nappali völgybeli szittyó –

Kókad a tegnapi kedvem, hol hagyhattam a nedvem?

Egyre pikánsabb már ez a döglött hexameterke,

Mondd, hova lettél, rőthaju, kékszemü, zöldfülü Terka?

 

A másik nagyérdemű közmű afféle haligali-rakkendrol, mindenki örömére:

 

Tegnap este vertem fel a

sátramat,

A cölöpökből elveszett egy

pár darab!

Fenekemen szétkenve a

sármaszat,

Ami a te fenekedről

ráragadt,

 

Twist, twist, ez a sarazós twist!

Twist, twist, ez a sarazós twist!

 

Egész nap a dagonyában

cuppogunk,

A sötétbe azt se tudjuk,

mit fogunk…

A Lackfi miatt rendszeresen

szétázunk,

A napsütésről hexametert

bénázunk!

 

Twist, twist, ez a dagonyás twist!

Twist, twist, ez a dagonyás twist!

 

Hat nagysikerű zenés versimpró-est alkalmával profi kollégák közreműködésével látványköltöttük. Először Vörös István volt a szerzőtárs, a zenei közreműködő pedig Gryllus Dani, aki Sumonyi Papp Zoltán következő zsoltárfeldolgozását énekelte el átírandó lecke gyanánt. Jó kis trochaikus lejtése volt: tamta-damta-damta-dam!

 

ZENGJEN ÚJRA ÉNEKÜNK

 

Zengjen újra énekünk:

Istent így dicsérve,

Szent az Úr, adott nekünk

szabadságot végre.

 

Minden nemzet látta őt:

igazságos Isten,

Kétkedő pogány előtt

karja győzhetetlen.

 

Pista szövege sajnos elveszett, úgyhogy később mindig gondosan elkértem a résztvevőktől az anyagot. Íme a kapolcsi patak ihlette változatom:

 

 

BÉKA-BALLADA

 

Víz kering a híd alatt,

Víz alatt a béka.

Víz kering a fák alatt,

Fák alatt a bárka.

 

Béka ugrik víz fölé,

Égbe száll a béka.

Bárka száll a víz alá,

Benne fullad Réka.

 

A következőkben aztán egyre jobban belelendültünk az ad hoc alkotásba. Weöres Szajkójának ritmusára kellett gombot varrnunk Tóth Krisztinával. A zenés feladvány magas labdáját Radványi Balázs dobta fel nekünk.

 

Tanári kari karika,

Papíripari paripa.

 

Karika tanári kara,

Paripa papíripara.

 

Íme Kriszta tizenöt perc alatt kiszabott, virtuóz szövege:

 

GALIBA

 

Balatonaligai galiba:

valaki beleköt a Valiba.

Neki a valakije a Pali,

de csak alig-alig a palija.

 

Valaki lika a galiba.

Jaj, a Valika lika!

Vele lakik a Palika.

Balatonaligai galiba.

 

A Vali lika a galiba.

Balatonaligai liba.

 

A Vali, a Vali

Valika lika

a galiiba,

Bala-bala

Balatonaliga.

 

 

Én megint egy kis történetkét sikerítettem:

 

ROMÁNC

 

Komál a dagi Marika,

Rinyál a lüke Danika.

 

Dagi Marika, te liba!

Lüke Danika, te bika!

 

Fogyott a dagi Marika,

Örült a lüke Danika:

 

Kicsi a Marika hasa,

Cuki a picike baba!

 

A közönség is bátrabban felvette a kesztyűt, és öt igazán körmönfont szót adott fel, amelyeket nekünk kellett versfélévé szőnünk. Íme a szavak, különösen Novoszibirszkért volt hálatelt a szívünk: papírrepülő, lélekvándorlás, békalencse, Novoszibirszk, belegabalyodtak

Kriszta remek változatát sajnos megint csak elnyelte a kapolcsi sár, én gondosan füzetbe dolgoztam:

 

KÉPZELT-KÉPTELEN UTAZÁS

 

Papírrepülőn megyünk Szibériába,

Így vándorol lelkünk holdbéli lába.

Nem ért bennünket semmi komoly attak,

Szárnyaink a felhőkbe gabalyodtak.

Hullt az eső: átlátszó békalencse,

Mely nem jön jól fent se meg lent se.

Juszt is eljutok Novoszibirszkig:

Az élet egy kolosszi piercing!

 

 

Szabó T. Anna vendégszereplésével a következő változatokat szültük a Gryllus Vili által feldobott feladvány, a "Láttál-e már valaha csipkebokor-rózsát" dallamára:

 

KEREKEDŐ BIMBÓ

 

Láttál-e már valaha

csipkebokor-rózsát?

Édes csipke-lekvártól

a gatyád nem jó rád.

 

Láttál, ugye, finomat,

rétest, krémest, bélest,

ugye, tudod, milyen az,

ha az ember éhes.

 

Láttad-e a dagadó,

kerekedő rózsát?

Te is piros bogyó leszel,

nehéz, mint egy sózsák!

 

Én erre így tudtam felelni:

 

SZOCIOGRÁFIAI MÉLYFÚRÁS

 

Láttál-e már valaha

öreg Ladán rozsdát?

Üreg Lada ülésén

cigizni a Jóskát?

 

Láttad-e már valaha

egyedül a Jóskát?

Ölében a kedvesed,

ez a nagy valóság.

 

És mivel Vili több hangya-tematikájú dalt énekelt, megtoldottam a magam részét egy mérsékelten állatbarát opussal:

 

KÉTES RÉSZVÉT

 

Láttál-e már egeret?

Egérevő macskát?

Láttál-e már verebet?

Verébevő macskát?

 

Láttál-e már a gyepen

Heverésző macskát?

A jóllakott macsekon

Géppuska-lukacskát?

 

A közönség sem kímélt bennünket, az előzőknél kevésbé makrancos, ám egymástól igencsak távol eső szavakat kaptunk az improvizációhoz: szalmakalap, körömlakk, limonádé, répatorta. Ekkor felállt egy pöttöm lány, és bevisította: hupikék törpikeeee! Lámcsak, mire jutott Szabó T. Anna:

 

RAGADÓS, NYÁRI DAL

 

A szoknyámat kimosom,

felöltözöm csinosan:

 

szalmakalap, körömlakk –

répatorta, bekaplak!

 

Limonádé! De édes!

Ennyi cukor elég lesz!

 

Még az ég is hupikék,

kis, pelenkás törpikék

 

fagyit nyalnak, minden ragad…

Kiált a nyár: add meg magad!

 

Én hősszerelmes-parafrázisosra vettem a figurát:

 

ALKALMI SEKSZPÍRKEDÉS

 

Az vagy nekem, mint

Limonádénak a szalmakalap!

Hűsítve átzuhogsz rajtam,

És tócsa gyűlik a lábam alatt.

 

Az vagy nekem, mint

Körömlakk a kéznek,

Ha együtt társaságba megyünk,

Mindig csak téged néznek.

 

Az vagy nekem, mint

Nyuszinak répatorta.

Szereti bár az anyagot,

De nem így feldolgozva.

 

Az vagy nekem,

Mint hupikék törpikének a sapka.

Eső ellen semmit sem ér, de

Hülyén festek alatta.

 

Horkay Hörcher Ferivel az eső ellenére kitartó, konok nézőcsapat tekintete kereszttüzében, a Misztrál javallotta „Indulj el egy úton” dallamára ügyeskedtünk. Feri finom népdalt dobott össze:

 

TOVÁBB

 

menj tovább az úton

hegyvölgyön és zugon

igazan hazugon

sírva és suttogón

 

ott leszek a végén

elhasznált rossz cégér

nincsen már más törvény:

a szerelem örvény

 

összeér összefér

szerelmes két testvér

aki már mást nem kér

mindent kap semmiér’

 

Én a magát főszereplővé felküzdő eső bőrébe bújtam, bármennyire képzavar legyen is ez a bőr-dolog egy ilyen anyagtalan természeti jelenség kapcsán.

 

FENTRŐL LE

 

Indulj el az égből,

Ne hidd, hogy nem várnak,

Ami ősznek jó volt,

Most jó lesz majd nyárnak!

 

Zavarni nem fognak

A káromkodások.

Eső vagy! Tojsz te rá,

Hogy mit szólnak mások.

 

A közönség bedobta habtestét, és a következő hívószavakkal ajándékozott meg: vakondtúrás, baziliszkusz, szőke, gumibugyi, rum, atomrobbanás. Íme Hörcher Feri változata:

 

GYILKOSSÁG ESŐBEN

 

a kertben esős atomrobbanás

mezítlábad alatt vakondtúrás

szőke lány arat gumibugyit épp

rummal belocsolt baziliszkuszokat tép

másnapos képek a kapolcsi völgyben:

ezt a verset a Kaláka-udvarban öltem

 

Én egy szerelmi csalódás krónikáját zengtem el, zárórímért átsunnyogva Kosztolányi kamrájába, ahol a polcon őrizetlen lekvárok állnak.

 

LUCSKOS BÁNAT

 

Ég a napmelegtől a vakond túrása,

Azaz hogy csak égne, ha éppen nem ázna!

Rumot nyel a szőke, el van ő is ázva,

Mint atomrobbanás, olyan a sírása.

A szeme úgy guvad, mint baziliszkusznak,

Szempillafestékek az arcán szétkúsznak.

Mint gumibugyiban aprócska csecsemő,

Úgy ül a bárpultnál – szétázott, csecse nő!

 

Az eső tovább hintette áldásait, és szépen beterelt bennünket a katolikus templomba. Itt Sebő Ferivel és együttesével Csukás-estet tartottunk, sajnos Pista híján, mert őt bokros teendői Szárszóhoz és az ottani, most nyílott Csukás-színházhoz kötötték. Megemlegettük azért derekasan távollétében a most 75 éves Mestert, remek felnőttverseiből olvastam, Sebőék pedig a Rongszőnyeg-toldalékok darabjait pengették-dalolták. Az improvizáció sem maradt el. Először egy Csukás-szerzette Gagliarda ritmusára kellett helytállnom. Ennek lényege a tititi-tátá ritmusképlet. Íme az eredeti:

 

GAGLIARDA

 

Imbolygó télnek ernyedő testét

bádogcsatornák sűrűn erezték,

morogva áradt, csöröge zúdult

megolvadt vére, hóteste elnyúlt.

 

Pulzusa verdes – nyári esőben

ázik az utca, őszi köd hörren! –

teste felépül, s megindul szíve!

Kalapod lengesd az első hírre.

 

Énnálam népies-groteszk szerelmi vetélkedés lett belőle:

 

DILEMMA

 

Ott megy a Jóska, itt meg a Pista!

Hajadon szívem ki szomorítsa?

Talán a Pista? Orra galuska!

Talán a Jóska? A füle sóska!

 

Szóval a Pista? Szerelem nyista!

Vagy tán a Jóska? Menjen a búsba!

Szerelemben már nem tudok hinni!

A kutya máját! Maradok szingli!

 

A szíves közönségtől ezúttal háromszótagos szavakat kértem (s kaptam is), mert egy (Arany és Kosztolányi hangját idéző) Csukás-vers rövidke páros soraiba kívántam őket rím-zárókövekként begyömöszkölni. Íme a szép hosszú eredeti eleje:

 

Ásatag ének

 

Egyre hátrább, újabb s újabb

bozótba,

a negyven év homályába

húzódva,

kikerülve s félve minden

véglegest –

Régi költők ritmusában

jön az est…

 

A közönségtől ezt kalapoztam össze: zöldborsó, fakutya, almafa, kutyafül, kertajtó, kaptafa. Megírtam ebből első öregkori versemet, ami praktikus megoldás, tekintve, hogy vajmi bizonytalan, megérem-e azt az időt, ráadásul ki tudja, tudok-e még majd verset fabrikálni akkoriban…

 

ÖREGKORI NEM VÉNKORI

 

Olyan vagyok, mint mirelit

zöldborsó,

egy utam lesz – a tepsibe –

utolsó!

Csúszkálok, mint tükörjégen

fakutya,

imbolygok, mint kukac rágta

almafa.

Szemem nem lát, fülem nem hall:

kutyafül,

a végére ki-ki marad

egyedül.

A kertajtót koporsómmal

tesztelem,

úgy megyek ki, ahogy jöttem:

meztelen.

 

Sebőék rögtön énekelni is tudták egy hasonló nóta dallamára, melyet, mint kiderült, nem ezért iktattak be menet közben a műsorba, de azt hiszem, tudat alatt a felolvasott Csukás-vers kormányozta oda ezt a dalt… A vastaps hatása alatt Feri újabb feladvánnyal bökött oldalba, én pedig izgatottan láttam neki az anakreóni dalnak. Nem ezt énekelték ugyan, de mutatóba jó lesz ez a duhaj pár sor is Vitéztől:

 

Ha szíhatok borocskát,

A gondjaim csucsúlnak.

Ki boldogabb halandó,

Mint aki nem sohajtoz?

Ki boldogabb magamnál?

Hej vízivók! be sürü

Pocsolyába foly világtok!

 

Sebő Feri előzetesen szigorral figyelmeztetett, hogy a műfaj elengedhetetlen összetevője az elégedett életérzés kifejezése, és én ehhez tartottam magamat. Végül az együttes megtisztelő kíséretével el is kellett énekelnem az abszolút lokális helyzetdalt…

 

ANAKREÓN KAPOLCSI FOHÁSZA

 

A templom ím, körülvesz,

Zenénk Sebő dalolja,

Ruhánk se bő, se szűk ránk

E nyári pillanatban.

 

A szentek itt örülnek,

És billegős a táncuk,

Csak egy az óhajunk már:

Hogy új eső ne essék.

 

Nagyszerű versimpró-alkalom fűződik Kiss Judit Ágnes és a zongorista-énekes Füri Anna kettős részvételéhez. Juca megígérte, hogy elküldi a műdarabokat, ezek hiányában egyelőre jöjjenek az enyémek. A „Kis kece lányom” jazz-változatával indítottuk a rögtönzést:

 

KIS KACAGÁNYOM

 

Kis kacagányom

Néha lehányom,

Hogyha beittam,

Fekszem az ágyon.

 

Mondom, mondom, fordulj ide,

Nézz rám, asszony!

Az, hogy ittam, egyáltalán

Ne aggasszon!

 

Férfi vagyok csak,

Kell az a kocsma,

Kell a felejtés,

Tedd el a nagykést!

 

Mondom, mondom, ne izéljél,

Fáj már, asszony!

A vérem sem azért van, hogy

Elárasszon!

 

A közönség megint válogatott bukfencekre késztetett feladványával. Íme az inspiráló szavak: péklapát, láb-amputálás, cserebogár-csáp, lekváros bukta, napernyő. Kiss Juca kórházi látlelete vitte el a pálmát, a nézők rosszallásuknak adtak hangot, amiért nem hoztam rímhelyzetbe az összes bekiabált szót… No, íme az enyém, amúgy népdalosan:

 

NAGYON VEREM

 

A szerelem sötét verem,

Péklapáttal agyonverem.

Olyan, mint láb-amputálás,

Utána az ember csámpás.

A vágy mint cserebogárka

Fülben kaparászó csápja.

A vágy mint lekváros bukta,

Belül véres tészta-hurka.

Van napernyőd? Mindhiába!

Szénné éget, mint a láva!

 

És hogy mi volna mindebből a tanulság? Hogy költő és költészet nyílt színen az állatvédő liga tiltakozása nélkül kínozható? Hogy a zene nyilvánosan megerőszakolható? Hogy értelem és forma olykor szamárfület mutatnak egymásnak? Inkább talán az, hogy a látványosan zenévé-formává lényegülő lírai anyag hallatlan örömet szerezhet és közösséget formálhat azokból, akiknek ez a tapasztalat osztályrészül juthat…

LJ-től átvette, egy y-t cserélve, egy s-t hozzátoldva, HHF