A Nemzeti Múzeum Robert Capa vándorkiállítása most épp Győrben vendégszerepel. Megnéztem, hogyan működnek a közismert képek egy számukra talán szokatlan kiállítási térben. Nos, a riportfelvételek megint jól vizsgáztak.
Álmos, napsütéses novemberi szombat délelőtt. Győr, történelmi belváros. A Könyvszalonban rendezett program előtt még van annyi időm, hogy körbejárjak kicsit a városban. Így látom meg a Capa-kiállítás hirdetését. A városi múzeum, városi gyűjtemény, városi művészeti múzeum megnevezések dzsungelében végül megtalálom az épületet, amit keresek. A Széchenyi tér mellett húzódik meg a szép, de kicsit lestrapált épület: a Váczy Péter Gyűjtemény. A Nefelejcs köz 3 alatti házat Magyar Ispita néven ismerik a városban. Az épület évszázadokon keresztül a magára maradt, egyedül élő, idős győri polgárok otthona volt.
"Az 1700-as évek első harmadában az eredetileg két önálló, földszintes reneszánsz épületet oszlopos belső udvarral és összekötő folyosóval, valamint emeleti traktussal bővítették ki." Ekkor épült hozzá a templom is, olvasom a honlapon már utólag.
Akkor csak az tűnt fel, hogy jól érzékelhető légköre, aurája van a háznak. A belső udvarok árkádsora varázsolt el, a hófehér falak fölött kibukkanó ég kékje. És persze az a méltóság, amellyel az épület viselte sorsának változó szerencséjét, s pillanatnyi, nem éppen elbűvölő állapotát.
Az emeleten négy, egymásba nyíló szobában rendezték be a kiállítást. Mondhatni, intim terekben. Kifejezetten békés, már-már idilli csend és nyugalom van. Az utcára néző ablakokon dől be a fény, elfekszik a parkettán, végigsöpör a fehér falakon. Ebben a közegben csakugyan különös hatásuk van a fekete-fehér képeknek, melyek a harmincas-negyvenes-ötvenes évek sűrű levegőjét árasztják, a háborúról adnak hírt.
Hogy mégis működik e térben a kiállítás, az nemcsak a kiállítás kurátorainak, és helyi rendezőinek érdeme, bár őket is dicséri. A képek maguk is bizonyítják életrevalóságukat, hogy egy ilyen történelmi levegőjű épületben is képesek magukra vonni a figyelmünket.
A kiállítás két nagyobb témát dolgoz fel az első két teremben: a fotós tekintete problémát próbálja illusztrálni, és aztán arra hoz példákat, hogy milyen alapvető a háborús tudósító számára a mozgás ábrázolása. Míg az első teremben a megfigyelés, a koncentráció, a tárgyra fókuszálás jelenik meg, a másodikban azok a tárgyak, melyek a figyelmet magukra irányítják: jó példa ez utóbbira a vizet kiöntő lakóról készített felvétel - a víz még a levegőben, amikor elcsattan a kioldó. A koncentrált figyelemről meg a 81 éves Matisse-ról készített kép árulkodik: a mester hosszú bottal rajzol az embermagasságú papírra - a képen egész teste árulkodik a megfeszített figyelemről.
A harmadik teremben a híres felvételek - a partraszállás, a lelőtt milicista. A negyedik teremben pedig további riportok, s a hely, ahol aknára lépve életét vesztette a fotóriporter.
Ám az igazi oka annak, hogy ma is élnek ezek a képek, a fotós szakmai tudása. Közhelyes, hogy Capa szerint a jó fotó titka, hogy a fényképész elég közel merészkedjen tárgyához. A képek egyike-másika visszaigazolja ezt a közhelyet - mondjuk, amikor a frissen lelőtt katona vére a kép előtere felé csorog:
Ám az igazán érdekes az, ahogy Capa a képeket komponálja. Ahogy felhasználja a fényt, az árnyékot a kép írása közben - saját művészi céljaira. Ahogy a napsugár megcsillan a lövészárokban közeledő katonákon. Ahogy a dombok rendjét elrendezi a kép hátterében. Ahogy a halálba hanyatló milicista teste mögött elnyúlik hosszúra nőtt árnyéka. Ahogy John Steinbeck testét levágja a kompozíciót meghatározó tükör. Ahogy a porba vesző semmi felé gyalogol a lehajtott fejű, utoljára életben maradt katona.
Szép kiállítás.
HHF
A milicista halála című kép eredeti megjelenése, alatta egy másik haláleset fotójával. A kérdésről lásd a kommenteket.
Forrás: http://sallybohan.blogspot.com/2008_10_01_archive.html
