Lars von Trier Melankóliájáról
ÚJ!: Az Európai Filmakadémia a legjobb európai filmnek járó díjjal jutalmazta a Melankóliát.
Boldog vagy? – mindenki ezt kérdezi Justine-től az esküvője napján. A helyszín egy meseszép kastély, a vőlegény egy gyöngéd férfimodell. Minden tökéletesnek tűnik. A boldog kezdetre következő kellemetlenségek, az esküvői procedúrával járó nyűgök azonban felemésztik Justine-t. Maga alá temeti a melankólia. A második felvonásban az utolsó néhány napot követhetjük nyomon, mielőtt a Föld összeütközne egy Melankólia nevű kisbolygóval. Könnyű lenne az alkotást egyfajta merész, kamaradarabszerű világvége-opusznak titulálni. De Lars von Trier filmje trükkösebb ennél. A dán művész a melankolikus lelki alkatról készített tanulmányt.
A személyiség az ókori hagyomány szerint a csillagok állása által meghatározott. A Szaturnusz állása felelős a melankolikus típus kialakulásáért. Az ilyen jellem gyakran lassú és komor, ugyanakkor a Szaturnusz úgy tartják, hogy a tehetséges embert, a zsenit is inspirálja. A párhuzam egyértelmű, Justine (a Cannes-ban díjazott Kirsten Dunst) depresszióban szenved s egyben tehetséges reklámszövegíró. Az első felvonás leépülési folyamata ennek a kívülálló karakternek az összeütközését ábrázolja a „normálisok” közösségével. A násznép a bután szajkózott kérdéssel a kötelező figyelmességen kívül a világ rendjébe vetett saját hitét is meg akarja erősíteni, vagyis a tökéletes esküvőjén a menyasszony legyen maradéktalanul boldog. A családtagok egyszerű válaszokat akarnak, és amikor azt nem kaphatják meg, zavarba esnek, haragra gerjednek, magára hagyják a menyasszonyt. Felháborító, egyenesen sértő számukra, ha valaki nem éri be a földi paradicsommal.
„Mintha mocsárban gázolnék” – panaszolja Justine. A melankolikus nem képes megbirkózni a mindennapos ceremóniákkal, elvész a világ jelentéktelenségeinek sokaságában. Tágabb perspektívát vesz fel, amelyből a hétköznapok rítusai nevetségesnek tűnnek. Az esküvő gyakorlatilag a ceremóniák csúcsa, Justine kísérlete tehát, hogy rajta keresztül belépjen a normalitásba, bukásra van ítélve. Megsejtheti ezt, mikor a kastély kapujában a csillagokat szemléli. A mindenség szédítő nagyságával szemben a banálissal kell szembesülnie. Lázad hát, és minden elvárást arcon köp, minden utat feléget maga mögött, a melankolikus hűtlenné válik mindazokhoz, akikhez valamilyen kötelezettség fűzi. Abszurd lázadása a legkövetkezetesebb tett az elviselhetetlenül jelentéktelen formalitások között. Azon boldogság elpusztítása, amelyet mindenki követel tőle.
A második felvonásban a normalitás kritikája válik hangsúlyosabbá, miszerint Justine családja, központjában nővérével, Claire-rel (Charlotte Gainsburg), mennyire képtelen megtörni rítusait, mennyire retteg attól, ami rajtuk túl vár. Azonban mikor a kisbolygó képében egy kozmikus közbeavatkozás, maga a halál rémülete kényszeríti ki a konfrontációt, már nem Justine, hanem Claire gázol mocsárban (figyeljük a szuperlassított első jelenetet, mely megidézi a hamarosan bekövetkező apokalipszist). A közelgő Melankólia arcot ad a pusztulásnak, rákényszeríti a nővérre Justine tágabb perspektíváját, amit az nem képes elviselni. A ló megriad a hídnál, fél átkelni a túloldalon lévő műveletlen vadonba. Claire épp azon képességét nem használja, mellyel alkalma nyílna arra, amire a ló képtelen, tudatosan reflektálni a rettenetre.
A melankolikust viszont inspirálja a fenyegető égitest megjelenése. A komorságtól tehetetlenségre ítélt személyiség felszabadul a „szerencsés” konstelláció alatt. Beteljesíti igazát. Kiderül, hogy a melankolikus, bár nem hatékony a napi rutinban, felkelni sincs ereje a rosszabb napokon, de készen áll arra, hogy szembenézzen, mi több, élményszerűen kezelje a halál rettenetét. Justine meztelenül fekszik a folyóparton, fürdik az éjszakában csodálatosan szépnek mutatkozó Melankólia fényében. Szinte flörtöl vele, hívja magához, miközben mindenki más kudarcot vall. Távcső mögé menekülnek, amivel távolságot vesznek fel a félelmeiktől, és azt érezhetik, hogy urai a helyzetnek. Nővére még az utolsó pillanatokban is valami modort, pózt keres, amellyel lekötheti figyelmét, míg próbálkozásait Justine végképp nevetségessé nem teszi. A rendező figyelmeztet, hogy a szembenézésben nincs sem méltóság, sem magasztosság, azok is csak pótszerek. Rögzült beállítódásaink máza gyenge és áttetsző, csak annyira képes megvédeni, mint a „varázsbarlang” faváza, melyben a szereplők végül a végzetüket várják.
A melankolikus elfordulása a felesleges részletektől a lényeglátást erősíti, az ilyen ember a hagyomány szerint rendkívüli tudás birtokosa. Justine tudásának velejét így fogalmazza meg: az élet gonosz, egyedül vagyunk a világban, nincs Isten, nem kár értünk. A film végén a kép elsötétülése, és az azután már csak pár pillanatig hallható pusztulás megerősíti a lány kijelentését, de talán nem túl merész azt gondolni, hogy nem is ez a lesújtó konklúzió a fontos. Justine erejét valójában az adja, hogy az élet egészével s így a mulandósággal való pőre (a patak partján szó szerint meztelen) szembenézés segített valamiféle rendezett viszonyt kialakítani élete egészével. Stabilitását ez adja, nem pedig első látásra közönyösnek tűnő magatartása.
Trier filmje, akárcsak az (érzelmi és nem művészi) mélypontot jelképező Antikrisztus, terápiaként szolgált a rendező depressziójával folytatott küzdelméhez. A Melankóliával úgy tűnik, sikerült kilábalnia betegségéből, a depresszió a film végére melankolikus emelkedettséggé szelídül. Justine felülállása az író/rendező leplezett, de azért észrevehető gúnyának kontrasztjában válik igazán jelentőssé, amivel a halál kapujában összeomló kicsinyes embereket szemléli. Különösen feltűnő ez Claire arrogáns férje esetében (Kiefer Sutherland), aki végig nagyon erősnek mutatkozik, majd úgy tör össze, mint egy tojás. Hová menekül? Természetesen a lovak közé. Nem lepődnék meg, ha Trier jót mulatott volna, amikor a forgatókönyv ezen részeit jegyezte le, hisz ez az ellentmondásokkal teli személyiség így ünnepli saját alkotózsenijét, művészi erejének diadalát, mellyel a melankolikus lelkekre oly jellemzően kinyilvánítja az annyira vágyott felsőbbrendűségét.
A Melankóliában nincs a néző számára semmi felemelő, ezzel önmagát cáfolná meg, és nem is annyira hatásos, mint Trier némelyik hírhedt darabja, de még így is nyomasztó, erős alkotás. Formai eszköztárát és az életműben betöltött jelentőségét tekintve összegző darabnak tekinthető, mellyel ez az óriási tehetségű rendező felegyenesedett. Az apokalipszis után vajon merre vezet az útja?
- Szabó Tamás
