A Diótörő úgy hozzátartozik a karácsonyhoz, mint a diós beigli.

Az első decemberi péntek este. Zaklatott nap és az esti kutyasétáltatás után még egyszer ellenőrzöm a honlapon, meddig kell átvenni a jegyeket, amikor kiderül: az előadás hatkor kezdődik. 6.13-ra zuhanunk be az Operaház előcsarnokába, mire hozzájutunk a jegyünkhöz, épp felgördül a függöny a nyitányt követően. 

És megint megtörténik a csoda. 19 éves lányom, főtanácsadó feleségem, és magam is egyszerre, szinte áramütésre kerülünk a varázslat hatása alá: a kép közepén a hatalmas, mesebeli karácsonyfa, a bélelt zenekari hangzás, a klasszikus kosztümök, s a szereplők szemkápráztató hullámzása a színpadon, azonnal rabul ejti a nézőt. Visszazuhanunk a gyerekkorba, az álomvilágba. 

A Diótörőre, most tudtam meg, már nyáron el szoktak fogyni a jegyek. Valamiért szükségük van rá az embereknek. A konzumkarácsonyok világában azi igazira, régire, szemet és szívet gyönyörködtetőre.

Tudom, ezek nem érvényes esztétikai kategóriák. És inkább a karmester és a táncosok teljesítményéről kellene írnom, a rendezői koncepcióról, mégpedig nyilván kritikai éllel. Ebben nem csak az akadályoz meg, hogy egyszerűen nem értek a zenéhez-tánchoz. Elvileg a felségem kilenc évig zongorázott, lányom pedig most készül a táncművészeti felvételijére, ők biztosan tudnának súgni nekem, egy poszt megírásához talán lenne elég munícióm - ha rávinne a lélek.

De talán ennél is fontosabb akadálya a szakszerű és kegyetlen kritikának az, hogy végre élményszerű találkozásom volt egy műalkotással, s ezt nem adom, még egy blogbejegyzés kedvéért sem. A karácsony, tudjuk, jó polgári találmány. Emlékezzünk csak a Fanny és Alexander híres családi karácsonyára. 

Van valami ebben a polgári karácsonyban, ami iránt olthatatlan nosztalgiát érzünk. Valami a gyerekkorból, a tökéletes játékokból, abból az érzésből, hogy minden kívánságunk teljesülhet. Teljesülhet. Nincs jobb szó ennél, a karácsonyi varázslatból részesülünk.

Az ünnepből, amiről utólag bármi kiderülhet, hogy hamis volt, szemfényvesztő. A gyerek tiszta hite megőrzi bennünk reményeink és álmaink emlékét.

Ezt az érinthetetlen képzelt világot idézi fel Csajkovszkij Diótörője az Operaházban. Hála az álmok hullámain ringató zenének, a klasszikus balett varázsának, és a mese játékosságának. Ez az előadás nem akar rákapaszkodni a karácsonyi "feeling-re", hanem megidézi azt: a díszletek nagyvonalúak és mint egy varázsdobozban, úgy változnak, alakulnak. A táncosok mint a marionettbábuk, olyan könnyedén táncolnak.

És a rejtelmek, az érthetetlen titkok nem kerülnek kibeszélésre - a zene, a tánc és a kép sejtelmes tud maradni. Ebben az értelemben a Diótörő a balettirodalom meghaladhatatlan remeke - s az Operaházban védett otthonra, a gyerekek körében értő közönségre talál. A felnöttek pedig alkalomadtán bután megkönnyezik. 

HHF