MENYHÁRT MIKLÓS
Mihály Emőke: „Mint nyugtalanító, titkos gondolatok élnek…” című művéről
Kritikával illetni a kritikusról szóló tanulmányt pikáns feladat. Különösképp, ha Balázs Béláról szól, aki a 19-20. század fordulóján élt író, költő, esszéista és esztéta, aki lefektetve a film elméleti alapjait világhírnévre tett szert, miközben sajátos okokból hazájában teljesen kirekesztették (pl. nyugatos kollégái sem ismerték el igazán).
Mihály Emőke, az irodalomtudományok doktora „Mint nyugtalanító, titkos gondolatok élnek…” című kötetét (amely vélhetőleg – bár ez nem tisztázódik – a szerző doktori dolgozatát tartalmazza) annak szentelte, hogy megismertesse a nagyközönséggel az esztéta kevésbé ismert gondolatait, elméleteit.
A mű két könnyen elhatárolható részre tagolódik: első felében az esztéta elméleteit meghatározó metafizikát (Balázs Béla esetében ez „mindössze” sajátos világnézetét jelenti) tárgyalja általában a szerző, második felében pedig az esztéta színház- és filmelméletének fejlődését részletesebben.
E második egységben javarészt A színjátszás elmélete, A látható ember, valamint A film szelleme című munkáiból idéz, illetve ezekre hivatkozik, amikor az esztéta gondolatait közli, értékeli. Ezzel szemben a metafizikát tárgyaló első fejezetekben a balázsi „szövegtanúk” szélesebb köréből merít. A dolgozat egészét tekintve azonban következetesen állítja párhuzamba vagy kontrasztba a Balázs Béla-idézeteket (mintegy megállapításait alátámasztandó) az esztétával kortárs teoretikusi véleményekkel. Így mintegy megelevenedik e letűnt kor, ami roppant izgalmassá teszi a dolgozatot. Bár egyúttal némi nehézséget is szül, mivel számos eredeti gondolat kissé túlcsorduló stílusban fogalmazódott, s ebből adódóan pontatlanság jellemzi, mely a követhetőség rovására megy. Szerencsére Mihály Emőke stílusa, nyelvezete teljesen egyértelmű, pontos, s ezért élvezhetően egyszerűvé teszi a szerző gondolatmenetének (s így a mű felépítésének) követését. E váltakozó, hullámzó stílus tehát mintegy sajátságos karakterét is adja a dolgozatnak.
Balázs elméleteit két dolog határozza meg: az egyik a magány, másik az abszolútum.
Előbbi egyrészt hármas (magyar-német-zsidó) gyökeréből ered, másrészt abból, hogy a romantika híve, amelyet – úgy tűnik – meghaladott a világ. Így kortárs hazai kollégái (a 20. század elejét jellemző kirekesztő mentalitás végett) egyfelől egyedi, haladó elméleti megoldásait, másfelől (a modern szekularizált világnézet híveiként) „maradi” szemléletét sem tolerálják – alig reflektálnak rá, s ha mégis, legfeljebb mérsékelten pozitív kritikával.
Utóbbi (az abszolútum) pedig alapvetően befolyásolja életművét, hiszen úgy látja, megragadásának mérhetetlen és kiolthatatlan vágya az ember örök jellemzője. Ez – ahogy a gondolatmenetből látható – arra késztette az embereket a történelem folyamán, hogy létrehozzák egyrészt a vallást, másrészt a művészetet az objektív igazság elérése érdekében (a tudományokat egyértelműen egyoldalúnak tartja, és alkalmatlannak e feladatra). S mert korában – a szekularizálódó, modern 19. század végén és a világégést létrehívó 20. század elején – a vallás visszaszorul, úgy látja, a művészet lesz az egyedül fennmaradó út az abszolútumhoz. Ehhez kell kapcsolnunk az esztéta verbalitáshoz és gesztushoz való viszonyát. Az előbbit szükséges rossznak tartja: úgy látja, ugyan szorosan az ember történetéhez kötődik, de látszólagos hasznosságával ellentétben (ti. a kommunikáció fejlődésével összefügg a társadalmak fejlődése), valójában eltávolít a valóságtól. Ezt arra a nézetére alapozza, miszerint a szöveg alkalmatlan az igazság közlésére: túl esetlen és pontatlan, hogy azt tudjuk vele közölni, amit valójában szándékozunk. Ezzel szemben a gesztus (és az ehhez kötődő képiség) sokkal ősibb kommunikációs forma és mivel ösztönös (nem elsajátított, mesterséges jelrendszer), közvetlenebb módot jelent a (Balázs kifejezésével) keresett „túlnan levő” megragadására, egyúttal közlésére is alkalmasabb.
Ez vezette tehát a színjátszás elméletének kifejtéséhez: tökéletesíteni szándékozott azt az eszközt, melyet kitűzött céljához a legmegfelelőbbnek tartott. Követelményeit A színjátszás elméletében fejti ki összefoglalóan, s rátalál az elsőre megfelelőnek tűnő gyakorlatra is: a munkásszínjátszásra, mely különösen kedves lesz számára. Teljes közvetlensége és természetes valóságábrázolása ragadja meg (például az utcán „álruhás” színészek mit sem sejtő járókelőket vonnak be darabjaikba).
Azonban megjelenik a film, melyet hihetetlen rajongással üdvözöl. S ezzel a túlzó elragadtatással egy ellentmondást magában hordozó elméletet alkot meg. A film reprezentációját (valóságábrázoló képességét) legalább öt síkban határozza meg. Első az objektív valóság, melynek megragadása a cél. Második az alkotó sajátos perspektívája, melyhez a harmadik, a kamera által felvett valóság járul. Negyedikként a kész filmen, s ötödikként a befogadóban megjelenő – szintén sajátos – perspektívát említi. Ez számos torzítást jelent, s a fent említett forgatókönyvírón és kameráson túl (általában ezeknek tulajdonítja az „alkotó” pozíciót) a rendező, a vágó, a színészek stb. is mind tovább befolyásolják az objektív valóságnak a perspektívákban való egyes megjelenési szintjeit. Mégis, Balázs Béla a filmben látja meg a legközvetlenebb eszközt.
Mihály Emőke dolgozatának felépítése elvezeti olvasóját addig a pontig, ahol Balázs Béla identitáshiánya abban az ideológiában talál nyugvópontot, mely fennen hirdetve a (gazdasági-szociológiai-politikai alapon) kirekesztett tömegek egységét és egyenlőségét, rövid idő alatt óriási bázist szerez magának. Ez a marxizmus. S azért fontos itt közölni ezt, mert egyrészt szembetűnő a folyamat, amely során a fiatalon egyedi és kreatív Balázs végül az említett ideológia hatása alá kerül, és élete végéig hűen kitart mellette, másrészt a kötet gondolati felépítésével ez tulajdonképpen egybevág, hiszen lineárisan halad a balázsi elméletfejlődés bemutatásával. Tehát másképp: bár munkáiból kitűnik, hogy látta az ellentmondásokat, ezek csak metodikai problémaként jelennek meg nála (pl. a filmelmélet kapcsán) – nem módosította azon téziseit, melyek feltűnően kontrasztban állnak más megállapításaival.
Összefoglalásként azt mondhatom, érdekes és gazdagító olvasmányként különösen azoknak is ajánlható e kötet, akik kíváncsiak az előző századelőre, esetleg a színház történetének néhány kiemelt mozzanatára, s hangsúlyosan az említett kor színjátszására, netalán a film hőskorára, s az új műfaj generálta reflexiókra.
Mihály Emőke: „Mint nyugtalanító, titkos gondolatok élnek…” – Balázs Béla elméleti írásainak egy mai megszólítása. Koinónia, Kolozsvár. 2008.
