A magyar művészettörténet mindig is kisebbrendűségi érzésekkel küzdött – mestereink a nagy nyugati elődök lábnyomába léptek, de – ebből kifolyólag - soha nem tudták őket behozni.
Legalábbis ez a benyomásunk támadhat, ha a modern magyar művészettörténet átfogó narratíváit olvassuk. A megkésettség érzete mindig ott bujkál ezekben az értékelésekben, s fájdalmasan másodvonalbelinek mutatják legkedvesebb alkotóinkat is.
Tegyünk kísérletet arra, milyen lenne, ha sikerülne megszabadulnunk a fejlődéselvű művészettörténet-írás megrögzöttségeitől. Hiszen érvényes életmű nem csak úgy születhet, hogy valaki a kor ütőerén tartja ujját, időben megszagolja, mi van a levegőben, megelőzi korát, s egy új hajnal hírnökeként lép fel.
Ferenczy Károly gazdag életműve megfelelő tárgya lehet egy olyan művészettörténeti-kritikai beszédmódnak, mely nem teleologikus, nem a progresszió gondolatára épül, s nem az újdonságot keresi mindenáron. Nem mintha Ferenczy ne próbált volna meg bekapcsolódni a kor művészetébe – járt Rómában, Nápolyban, Párizsban és Münchenben is. És fel is szívott egy csomó hatást, a kései impresszionistákét éppúgy, mint a szimbolistákét, de a szecesszió iránt is érzékenynek tűnik.
Ám igazi értékét az adja, hogy van egy olyan intonációja, festői aurája, mely végigkíséri életművét, s mely értékessé teszi azt számunkra, függetlenül a nagy sodrásban egyébként betöltött szerepétől. Ferenczy festészete megkülönböztethető minden más alkotóétól: jellegzetes, sőt összetéveszthetetlen a hanghordozása. A jellegzetes Ferenczy-aura olyan kifejezésekkel érzékeltethető, mint békebeli, szelíd, intim, átszellemült. Pedig nincs benne semmi érzelgősség, semmi szirupos szentimentalizmus. Csak egy olyan gyöngédség érződik puha ecsetkezelésében, nyugodt, de finom feszültségeket is hordozó kompozícióiban, ami szeretetre méltóvá tudja tenni azok számára is, akik nem kifinomult szakértők egyébként.
A Nemzeti Galéria mostani gyűjteményes kiállítása méltó képet nyújt erről a sajnálatosan háttérbe szorult életműről. Alaposan feltárja és körüljárja a nem túl hosszú, mindössze 55 évet kitevő művészi életutat, s érthetően, bár nem kronologikusan tárja a látogató elé annak legfontosabb részleteit. Tematikus csoportosításban mutatja be a műveket: zsánerképekre, természeti képekre, portrékra, műtermi jelenetekre, bibliai kompozíciókra osztja az oeuvre-t, feltárja a családi hátteret, mint művészeti műhelyt. Részletesen illusztrálja Ferenczy lassú és alapos alkotói eljárását, és megmutatja, hogy e tényleges festői erényekkel rendelkező alkotó mennyire érdeklődött a grafika iránt is.
Ám a kiállítás igazi érdeme az, hogy elgondolkodhatunk azon, mi kapcsolja össze ezeket a képeket egységes életművé, s milyen értékkel rendelkezik ez az egész a 21. század perspektívájából. Ferenczy saját korszakának, a kései impresszionizmus idejének tipikus festője, nem lázadó művész tehát, bár a kísérletező kedv nem hiányzott belőle. Természetelvű festészetet művel, amely nyilván Nagybányával kapcsolható össze – de van benne egy olyan esztétizálási igény is, amely a szecesszió jegyeit viseli magán.
Ám természetelvűségen és esztétizáló szemléleten túl is van egy sajátos jegye képeinek – szelídségük, már-már gyöngéd, szeretetteli, de nem negédes viszonyuk tárgyaikhoz: személyekhez, dolgokhoz, természeti és urbánus tájakhoz, bibliai történetekhez. Vagyis: e festészet módszertanilag is érdekes, a természet megjelenítésének új és új elemeit hódítja meg, természetesen az impresszionizmus ihlete alatt. Ám ennél fontosabb, hogy e képek hangulata képes bennünket magával ragadni. S e hangulatban a festésmód és a tematika egyaránt fontos. Ami magát az impresszionizmust is jellemzi egyébként: valljuk be, nem pusztán optikai invencióikért szeretjük ugyanis Manet-t és társait – hanem azért a költőien hétköznapi, mára végleg elmúlt világért, amelyet képesek megidézni – vagy maguk teremtenek meg.
Lássunk néhány példát kedvenceim közül, annak igazolására, hogy Ferenczy képei valóban így, stilárisan és narratív módon egyszerre működnek.
Itt van például a Dombtetőn című kép, mely a kiállításra belépve rögtön szemünkbe tűnik – alig néhány motívum a képen: plein air kék ég, zöld lomb, árnyékos domboldal – és egy oda nem illő magányos úr. Világvégi jelenet, de a lehető legjobb, már-már krúdys értelemben.
Napos délelőtt: ez is a kedvenceim közé tartozik. Egy férfi és egy nő, erős napsütésben, egymás felé fordulva – pontosabban félig egymás felé fordulva –s köztük egy könyv, melyet a férfi tart. Szimbolikus vallomás.
Aztán itt vannak a gyönyörű, nyújtózkodó női aktok, a vörös bársony drapérián. Minden különös elrajzoltságukkal együtt vágyat sugárzó képek. S a titkuk, a bársonyos, vörös anyag a háttérben, mely körbeöleli a meztelen női testet.
S végül, mintegy ellentétezésül is: a Hegyi beszéd. A beállítás különössége: Jézus háta mögött guggolunk. A megváltó a fűben ül, szelíd tartással magyaráz, vagy inkább csak mesél, s köréje gyűlik a nép, jobb módúak és szegények, mint az erdő szelíd állatai, s hallgatják tátott szájjal, figyelmesen. Megint a dombtetőn vagyunk, s itt is egy eltévedt alak: Jézus mellett egy páncélos vitéz ül. Mintha Don Quijote lenne ő, az eltévedt lovag.
Ferenczy Károly (1862-1917) gyűjteményes kiállítása, 2011. november 30 - 2012. május 27., Nemzeti Galéria
A kiállítás kurátorai Boros Judit és Plesznivy Edit művészettörténészek
2.jpg)
