Kultúra és Kritika

KOCSIS DÓRA
Jacques Derrida: A szakma jövője, avagy a feltétel nélküli egyetem c. munkája alapján

Írásom annak a kérdésnek a körüljárására vállalkozik, hogy fenntartható-e a filozófia mai formájában, mikor azt várjuk tőle laikus módon, hogy „mindenre választ adjon”, hogy „haszna legyen”.

A következőkben egy kortárs filozófus e problémára adott válaszával próbálom alátámasztani saját gondolataimat, mintegy bizonyítva a reform szükségességét. Ahogy azt Derridától korábbi művei és élettörténete ismeretében már-már elvárhatjuk, most is megkérdőjelezi a korában aktuális általános nézetet.[1] Teszi ezt tőle szokatlan módon világosan és a koncepció strukturált felvázolásával. Ezen – ahogy ő megfogalmazza – „hitvallásában” az egyetem és a humán tudományok jövőjét, jövőjének lehetőségét kutatja. Az egyetemek felépítésének egy olyan reformját javasolja, melynek akár igen nagyhatású, reális szerepe lehetne az oktatásban, ha Derrida nem hagyná ránk végül a döntést: „Önökre hagyom a következmények elképzelését.”[2] Azonban azt is előrevetíti, hogy a változtatás felé való első lépés megtételére sürgető szükség van: „Hagyjanak maguknak időt, de siessenek ezt megtenni, mivel nem tudják mi vár Önökre.”

Az írás jól érzékelhetően az ezredforduló társadalmi, történeti, kulturális, gazdasági és politikai kontextusába ágyazódik és ebben a hálóban támadja az intézményesült filozófiát. Véleménye szerint „nem a filozófiának van szüksége védelmezőkre abban az értelemben, hogy létjogosultsága saját ügye, hanem a filozófiaoktatás védelmezésének lenne szüksége az oktatás kritikai filozófiájára”.[3]  Derrida nyíltan harcol a filozófia és az oktatás védelméért. Több szervezetnek is tagja, amelyek a filozófia méltó helyének kiharcolását tűzték ki célul, valamint a Collége International de Philosophie megalapítója, amelynek munkájában a különböző intézmények képviselői is részt vehettek. Ezen intézmény jellemzője, hogy egyetemesebb, nyitottabb, mint a klasszikus nyugati (akadémikus alapokon nyugvó) egyetemek. Át akarja gondolni és megreformálni az oktatás tartalmát. Abból a nézetből indul ki, melyet én is magaménak vallok, hogy pragmatikus világunkban természetellenesnek látszik a filozófia és a vele való foglalatosság, ezért szükség van egy nyitásra a társadalom, a társadalom problémái felé.  Nem szabad félreértenünk Derrida javaslatát, mert nem új filozófiát ért reformja alatt, hanem új típusú viszonyt a filozófiához, mely pusztán az akadémiai határok kiszélesítésére, azokon való túllépésre törekszik. Ennek lehetőségét egy új típusú egyetem, a feltétel nélküli egyetem megteremtésében látja, mely a kísérletezésnek, a kutatásnak, a tanításnak és minden releváns vitának helyet adhatna. Egy ilyen egyetem kialakításának feltétele, hogy az államtól függetlenül működjön. Derrida szerint egyébként ez egyben a demokrácia feltétele is. Ne legyen benne hierarchia, a kutatói és oktatói munka pedig szorosan kapcsolódjon össze (performativitás megkövetelése).

Elmélete alátámasztásaként már magában a szövegben is dialógust kezd az általa említett kortárs és nem kortárs filozófusokkal, Kanttal, Le Goffal, Rifkinnel és Austinnal. Példaértékűnek tartja Kant A fakultások vitája című művét.

Most, hogy röviden felvázoltam Derrida új koncepcióját, hadd fejtsem ki, milyennek kell lennie ezen elmélet alapján szerintem a modern egyetemnek. Egy ilyen egyetemnek el kell érnie a kérdezés és javaslattevés feltétlen szabadságát, azt, hogy kritikái megfogalmazásával az ellenállás végső helye legyen és annak jogát, hogy nyilvánosan mondhassa ki mindazt, amit az igazság kutatása, tudása és elgondolása megkövetel. Az ilyen viták legfőképp a humán szakokon bontakozhatnak ki, ezért beszél elsősorban ezek megreformálásáról. A globalizált világ (ő mondalizációnak hívja a jelenséget) „kedvenc” fogalmai, olyanok, mint például az emberi jogok vagy az emberiség elleni bűntett. Mi lenne annak az eredménye, ha az egyetem az általa felvázolt módon működne? Az, hogy az „ilyen műveket létrehozó gondolkodás-események által elérjük, hogy történjen valami az igazsággal vagy az emberiség fogalmával.”[4] Vagyis az egyetem funkciója a kérdezés lenne. A feltétel nélküli egyetem sem gazdasági, sem politikai célokat nem szolgálna, hanem függetlenül működő „intézmény” lenne. Az ilyen fajta kérdezés és nyilvános megmutatkozás kitüntetett helye pedig, mint azt már fent említettem, a humán szakokon van. Itt történhet meg a dekonstrukció, a másképp gondolkodás elvének igazi működésbe lépése a felsőbb igazság elérésének reményében. Mindez azonban csak a jelenlegi humán szakok átalakításával lehetséges.  A tanárok szerepe is központi fontosságú ebben a változásban, ugyanis nem csak tanítaniuk, tudást átadniuk kellene, hanem performatívnak is kell lenniük. Egy tanár megnyilatkozása hasonlít egy hitbeli aktushoz, elköteleződéshez, egy tanúságtételhez, annak hirdetéséhez, hogy mi is ő  – és ezzel egy időben hallgatóit felszólítja, hogy higgyenek neki. Derrida ezek után felvet egy érdekes kérdést a munkával kapcsolatban. Gyakran gondolkozunk el magunk is, hogy van-e különbség hivatás és munka között. Erre a problémára világít rá Derrida is, mégpedig az egyetemen dolgozó munkások szempontjából. Azt állítja, hogy a munka nem azonos a gyakorlattal és a munkát végző alanyt nem mindig nevezzük munkásnak. Léteznek ugyanis olyan aktivitások és ráadásul olyan teremtő aktivitások, melyek nem számítanak munkának. Így a diákokat sem nevezik dolgozóknak, mivel nem kapnak fizetést (az ösztöndíjtól itt eltekintünk), annak ellenére, hogy sokat dolgoznak, de csak akkor ismerik el munkának cselekedeteiket, ha valamilyen többlet feladatot vállalnak. „Sokat lehet tehát úgy is dolgozni, hogy a társadalom nem ismer el munkásnak.” [5] De lehet munkásként is úgy dolgozni, hogy a cselekvés eredményét ne munkaként ismerjék el, tehát ne lényegi termékként. Valami ilyesmi megítélése van a társadalomnak a filozófiával szemben, ezért mondja Derrida, hogy ami ilyenkor keletkezik, az nem termék, hanem mű (legalábbis annak kellene lennie). Az egyetem humán szakjainak pedig az lenne a feladata, hogy ilyen műveket hozzanak létre, melyek nem tisztán elméleti tudást jelentenek. Az utóbb felvázolt alapon működő, jelenlegi egyetemek így bizonyos korlátozást vállalnak munkájukra nézve, melynek megszüntetve megőrzését javasolja Derrida. Megszüntetésére azért van szükség, mert az egyetem jelenlegi definíciója, elméletközpontúsága szerint nincs hely a performatív típusú diskurzusok számára. Végső következtetése, hogy a jövő egyetemei el fogják kötelezni magukat a gyakorlati és performatív szerepek mellett és nem fogják megtiltani az egyedi művek létrehozását. Hogy ezt elérhessük a humán szakokon a következőket kell tárgyalni szerinte: a tanítás, szakma, hitvallás, professzorság története, az irodalom története, az embereszme története, jogi problémák (Emberi jogok nyilatkozata, nők jogai, emberiség ellen elkövetett bűnök, nemzetközi jog stb.), a demokrácia története és a függetlenség eszméje, a nemzetállamok határai, szuverenitás, technikai innovációk, a munka vége és ennek következményei az egyetem szempontjából. (A munka végének igen érdekes tárgyalásába kezd, és azt mondja, hogy a robotikai forradalom következményeképpen az egyetlen megmaradt munkás a „tudás” munkása lesz.) Ha mindezen javaslatokat betartva szerveznénk újra egyetemi, oktatási rendszerünket, akkor az egyetem az a hely lenne, ami ki van téve a valóságnak, ott lenne a világban, amelyet megkísérel elgondolni felelőssége teljes tudatában.

Vajon ilyen lesz a holnap egyeteme? Tele vitával, kritikával, szabad véleménynyilvánítással, dialógust kezdve a társadalommal és annak problémáival? Olyan egyetem lesz-e, amire Derrida utal, „amely az lenne, aminek mindig lennie kellett volna, vagy amit mindig képviselnie kellett volna, azaz elvéből és elvében intézményében szuverén módon önálló, feltétlenül szabad, beszédében, írásában, gondolkodásában szuverén. Olyan gondolkodásban, írásban, beszédben, amely nem csak a tudás archívuma vagy előállítása lenne, hanem távol minden utópikus semlegességtől, performatív mű is volna”[6]? Talán.

Minden esetre a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2011. május 10-én megrendezett „Filozófia nap” diákkonferencia előadásai és beszélgetései során is világossá vált, hogy a filozófia még mindig arra törekszik, hogy meghatározza helyét a világban és a szaktudományok között.  Ebben a világban, amit talán legjobban a technokrata jelzővel illethetnénk, a filozófia eddigi, akadémikus oktatásának valóban nincs helye. Bár soha nem lesz olyan értelemben gyakorlati haszna, mint pl. a rákkutatásnak, de talán ilyen elvárásokkal nem is méltó felé fordulnunk. Azonban korunk alapproblémáinak felkutatásában és talán megoldásában is a többi tudománnyal karöltve szerepet játszhat. A kérdés csak az, hogy ezt a szerepet valóban fel kell-e és neki kell-e felvállalnia. Derrida nyomán én úgy vélem, a válasz e kérdésekre: igen.