Jelenits István megnyitó beszéde Váli Dezső kamarakiállításán a PPKE BTK piliscsabai campusán, a Stephaneum aulájában. Időpont: 2012 február 22. Hamvazószerda.
Milyen nap is van ma? Úgy élek,
Hogy össze-összezavarom
Az idő menetrendjét.
„Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával
– tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek.”
Elalélok, és a szálkák fölriasztanak.
Ilyenkor metsző élességgel látom a világot,
és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.
Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk mi verve, emberek. Akkor is, ha mozgunk itt az egyetem épületei között, akkor is, ha ülünk az autóbuszban, akkor is, ha otthon keressük az utat az ágyunk felé, tér és idő keresztjére verve élünk. És hogyha latrokként, akkor ez azt jelenti, hogy tudjuk, hogy köztünk van Jézus is. Nem csak akkor, amikor keresztre feszítették, akkor is, amikor a keresztutat végigjárta, s akkor is, amikor megszületett, s gyermekkorának jeltelenségében élt. Élte az időben zajló emberi életet.
Krisztus keresztútjáról szoktunk elgondolkodni. És azután ennek az állomásairól – ahogy itt kiírva látjuk is ezt – képeket festenek a festők. És felakasztjuk ezeket a képeket a templomainkban, és a hegyoldalban kápolnácskákat állítunk nekik, és eljárunk hozzájuk és elgondolkodunk, hogy is van ez.
De a képek maguk – ha csak magának a tizennégy stációnak az eseményeit idézik – pontosan erről mondanak le vagy ettől szakítanak el bennünket. Hisz ez az esemény nem csak kétezer évvel ezelőtt történt meg, egyszer, lemérhető időben, hanem e körül ott van a világ, és a latrokként élő és keresztútjukat járó emberek: ott vagyunk mi is.
Ez a tizennégy képből álló keresztút-sorozat úgy idézi föl Jézus szenvedéstörténetének az állomásait, hogy nem ennek a történeti eseményeit festi le vagy idézi föl a piktúrának vagy a grafikának az eszközeivel, hanem fényképek sorakoznak itt, amelyek a mi életünkből valók. Az utca életéből, a világnak a mindennapjaiból. És azután itt eszmélünk rá arra, hogy ezekben a mindennapokban az az élet folyik, ami egy kicsit így keresztre szögezve zajlik, és amit megosztott velünk Jézus, amikor emberré lett. És ugyanakkor megáldott, és megtanított minket arra, hogy akkor élünk helyesen ebben a világban, ha őrá emlékezünk, ha az ő alázatával fogadjuk a tér és idő keresztjére vert ember életének eseményeit, megrendüléseit, fájdalmait. Azután megtanuljuk tőle azt a szentséget és alázatot, amellyel ő fogadta erejének elfogytát, az eséseket, az emberek közönyét, akik körülötte élték a maguk életét, keresztre feszített latrok életét, amely gőgös, ha anélkül való, hogy keresztre feszítettségét vállalná.
A stáció képein a mi életünk eseményei jelennek meg. Alul a feliratok Krisztus keresztútjának megszokott eseményeit nevezik meg és idézik föl. Fönt pedig a gyereknek botladozó, tökéletlen írásával a világra eszmélő gyermek fájdalmai fogalmazódnak meg, és azokban ismerünk a magunk fájdalmaira.
A három – képek, feliratok, gyerekírás – együtt értelmezik egymást. Jézus azt mondta,hogy ha egynek, aki szomjazik, inni adunk, akkor őt itatjuk meg. És ha valakinek, aki éhezik, enni adunk, akkor rajta könyörültünk meg. Valahogy ez, hogy a mi életünk nyomorúsága és az övé ennyire összetartozik, a részvétre is megtanít. Nemcsak a saját keresztünk elfogadására, hanem a másik, kereszthordozó ember életének a megértésére, és az ő rajta való könyörületre is emlékeztet vagy megtanít. Valahogy így áll össze ennek a három sorozatnak a képe vagy a mondanivalója. És így jelenik meg a háromban együtt annak a krisztusi szenvedéstörténetnek a titka, amelyik az egész emberi életet, az egész emberi történelmet értelmezi.
Hát ezzel ajándékoz meg minket a festő, aki most nem festett keresztúti stációkat, hanem megszerkesztette fényképekből ezt a képsorozatot, és azután a művészetét ilyen különös módon teszi az evangélium magyarázatává, és a mi életünk igazi titkainak magyarázójává is. Ezt köszönjük meg a művésznek, és itt igyekszünk tanulni tőle, elsősorban azt, ami olyan meghökkentően kiemelkedik ebből az egész alkotásból, a megbocsátást, hogy bocsássunk meg azoknak, akik a szenvedésünk okozóiként jelennek meg a világban, egymásnak, és ha magunk is azt reméljük, hogy valaki könyörül rajtunk, akkor mi is bocsássunk meg azoknak, akik az életünket alkalomadtán ilyen stációsorozattá teszik.
Mielőtt nézegetnénk ezt a képsort, hallgassunk meg Liszt Ferencnek a stációiból egyet , a Krisztus meghal a Kereszten, a 12. stációhoz fűződő néhány orgona hangját!
