Érdekes tendencia volt megfigyelhető az idei Oscaron. Ha végigvesszük a legjobb film díjára jelölt tízes listát, a múlt felé tekintés, a nosztalgia elsöprő hulláma rajzolódik ki.
A legmesszebb Spielberg Hadak útján-ja és a The Artist - A némafilmes mentek, ezek ugyanis formai és tematikailag egyaránt megidéznek egy-egy mára eltűnt filmtípust. Spielberg gyakorlatilag forgatott egy technicolor hollywoodi eposzt, sutba dobva minden iróniát, teljes mellszélességgel vállalva annak naivitását. A nosztalgia-trend erősségét mutatja, hogy egy ilyen látványosan működésképtelen próbálkozás, mint a Hadak útja egyáltalán bekerülhetett a top 10-be – persze a rendező tekintélyéről se feledkezzünk meg.
Hazanavicius személyes projektjével a régi Hollywood némafilmjei előtt tiszteleg. A The Artist-ról azért gondolhatjuk csak, hogy messzebb ment el, mint Spielberg, mert az utánozni kívánt típus formailag távolabb esik a mai filmektől, mint a hollywood-i filmeposz. Azonban a The Artist-ban előforduló posztmodern formai játékok, ironikus zárójelek üdítő foltként hatnak a szolgaian másoló Spielberghez képest. Így egy picikét a The Artist többé válik egy néhol vicces, amúgy közepesen megható némafilmnél. A legjobb film Oscarjához ennyi is elég volt.
A némafilm legfőbb ellenfele a díjátadón a végül technikai kategóriákban diadalmaskodó A leleményes Hugo-volt. A film formailag itt már nem idéz meg zsánert, a 3D kínálta lehetőségekben lubickol bravúros kamerakezeléssel, amihez egy párizsi pályaudvar szolgál izgalmas, labirintusszerű helyszínnel. Scorsese a film egyik nagy úttörője, Georges Méliès előtt hajt fejet. Álmodozzunk! – szólítja meg a közönséget a Méliès, és a vászonra mutat. Tehát, akár az előző esetekben, itt is egy filmet láthatunk a filmvarázslatról. Nagy kár, hogy a Hugo csak beszél róla, de ő maga nem villant a varázslatból semmit.
Woody Allen Éjfélkor Párizsban-ja szintén nosztalgiafilm. Úgy tűnik, Párizs a nosztalgia fővárosa. Allen a kései alkotásaiban megszokotthoz képest nem bánik velünk olyan kegyetlenül gyarlóságaink miatt. Kevesebb cinizmussal, több kedvességgel, bájjal mesél. És ha már egyszer mesét mond, akkor nem marad adósunk egy kis reménnyel sem a befejezésnél. Bár a film a régi Párizsról készült archív felvételekkel nyit, a sztori a nosztalgia természetét pár lépés távolságból vizsgálja. Néhol ugyan enged a régi korok andalító hangulatának, de a folyton kételkedő, önreflektáló ember teljesen soha oda nem adásával közelít hozzá. Valahogy senkinek nem volt szíve rosszat mondani erről az aranyos, de a rendező életművében semmiképp nem kiemelkedő darabról. A nosztalgiahullámra pedig annyira ráérzett a rendező, hogy végül senkit nem lepett meg, hogy ő zsebelhette be az eredeti forgatókönyvért járó Oscar-t.
Az idei felhozatalból sokak kedvence volt Az élet fája. Sean Penn karaktere modern épületekbe zárva idézi fel az idilli külvárosi környezetben töltött gyerekkorát. Ennél persze sokkal többről van szó, nehezen befogadható, de felemelő filmmel állunk szemben, ez az eddigi legnagyobb ambícióval készített Malick mű. A múltba tekintés itt az életről való meditatív tűnődés része, mely a szárnyaló kamera közvetítésével végül a megnyugvás, egyfajta kozmikus jelentőségű kibékülés részévé válik. Nem csoda, hogy Az élet fája Cannes-ban találta meg a helyét tavaly, az idei mosolygós, tarka Oscar jelöltek között ő volt a sápadt, hórihorgas, sötét figura.
Még az Utódokban is az adja a konfliktus forrását, hogy a főszereplő kómában fekvő feleségéről olyan dolgok derülnek ki, melyek átértékelésre késztetik közös múltjukat. Ráadásul Clooney karaktere végig azon lamentál, hogy eladja-e az ősi családi birtokot, közös múltjuk mementóját valamelyik szállodaláncnak. A döntés mikéntjét a nosztalgikus felütés előre borítékolja. A Kerülőutak, és a Schmidt története után Alexander Payne rendező kisebb formaromláson esett át. Azonban a film úgy mutatja be Hawaii-t, ahogy még nem láthattuk, és az az ambivalens érzés egészen biztosan megéri a mozijegy árát, ami akkor lepi meg a nézőt, amikor nem tudja elfojtani a kacagását az olyan jeleneteken, amelyek normális esetben borzasztó komorak lennének – de nem Payne értő tolmácsolásában!
Talán egyedül a Pénzcsináló - személyes kedvencem – képez kivételt az általam látott nyolcasból (A segítség és a Rém hangosan és irtó közel kimaradt, de az első a 60-as évek Amerikájának polgárjogi küzdelmeiről szól, a második pedig szeptember 11. traumáját dolgozza fel, a tendencia folytatódik). A Pénzcsináló-nál egy a sportszakmát megrázó forradalomról van szó. Statisztikai modelleket vezetnek be a játékosok értékeléséhez és a csapatok összeállításához. Tehát a film éppen hogy egy a jelent bemutató aprócska, de szemléletes folyamatot vett célkeresztjébe. Mi ez, ha nem az anti-nosztalgia? Bár jobban meggondolva a korszakváltás témája, még ha mentes is a nosztalgikus hangnemtől, mégiscsak a múlttal szemben határozza meg önmagát, a hozzá képesti fejlődésről van szó.
Oscar azonban a nyíltan nosztalgikus, édesen nosztalgikus darabokat díjazta az idén. Csak az a szomorú, hogy bár szerethető filmekről van szó, a mezőny feltűnően erőtlen, hiányzik a bizsergető élmény, valami zsigeri, valami eleven. Az amerikai filmesek leporolták régi kincseiket, de ezzel a gesztussal úgy tűnik, csak saját szürkeségüket tették szembetűnőbbé.
