Mándy Iván biztosan szerette volna.
A némafilmes pont az a film, amely megszólítja az átlagnézőt, anélkül, hogy a zsigeri ingereket próbálná mozgósítani: édesen fájdalmas vágyat kelt, anélkül, hogy valóságot hazudna vagy hiú reményt ébresztene, történetet mesél, anélkül, hogy túlságosan művészkedni próbálna. Mindenki őrzi magában a mozinak azt a mítoszát, amit mozgóképpé varázsol Hazanavicius filmötlete. Gyerekkorunk nagy csodálkozásai vannak benne, sőt, nemzedékek közös élménye: a vetítőterem jellegzetes szagával, fényeivel, a nézők mocorgásainak vagy éppen megdöbbent csendjének hangeffektusaival. Pereccel vagy popcornnal, a sötétben elcsattant első csókkal vagy pofonnal.
Az öt Oscarral kitüntetett Artist-ot magyarra ismeretlen okból A némafilmesként fordították - ezt a megoldást leginkább ahhoz hasonlítanám, amikor Hemingway Old man and the sea-jéből Az öreg halász és a tenger lett. A legjobb rendezői és legjobb férfi főszereplői Oscat is bezsebelő alkotás majdnem végig fekete-fehér és néma film: a mozgóképtörténet hőskorába repít vissza bennünket. Véges eszköztárának legnagyobb csodája: maga a mozgás. Színek és fények, foltok mozdulnak benne bámulatosan, lenyűgözően: Hazanavicius azokra a fotósokra emlékeztet, akik mind a mai napig a fekete-fehérre esküsznek. Pedig annyi technikai forradalom után már nehéz azt gondolni, hogy az eredeti lenne az igazi. De hisz épp erre a felvetésre reflektál a film sztorija. Meséje szerint a némafilm iránt elkötelezett filmsztár, Georg Valentin (kinek ne jutna eszébe e névről Rudolf Valentino, az első nemzedék legendás alakja, a „latin szerető”) olyan leckét kap benne, legfőképp a fim ifjú és a történet szerint bájosan szép hősnőjétől, Peppy Millertől, ami nem csak a nézőknek szól, kiábrándítva őket a hamis nosztalgiából (ám fenntartva a jogot a szép emlékek dédelgetésére). A lecke az alkotó érvényes ironikus önkritikájaként is olvasható. Hiszen 2011-ben nyilván nem lehet fekete-fehér némafilmet csinálni, csak olyan játékosan, ahogy Hazanavicius teszi: eljátszik a (beszéd)hang hiányával, időnként át is lépve a maga szabta technikai korlátot (ahogy a pohár koccan az asztalon).
És ezzel már a legfontosabb kérdésnél tartunk, ami a film kapcsán felvethető: vajon egy ilyen butácska történet (a vénülő színészikon és a rakétasebességgel felfelé törő ifjú színésznő szerelméről) fekete-fehérben, beszédhang nélkül, fogyasztható-e a három DS, ízes-szagos digitális filmek korszakában. Bár a film fogadtatása kétségtelenül azt mutatja, hogy igen, főleg ha franciás eleganciával és stílusérzékkel tálalják, a saját befogadói élményem ezzel ellentétes választ ad a kérdésre: szerintem a stílusgyakorlat bizony sajnos nem tud egész estés nagy mozivá válni. A gegek némafilmekhez méltó módon laposkásak, a fordulatok – értem én, hogy direkt – de előre tudhatóak, s a filmzene is túl gyakran használ fortissimót ahhoz, hogy az embernek egy idő után ne fájduljon meg a feje. Én bizony azt vártam, hogy mikor ér véget a kétségtelenül lenyűgöző retro, s mikor kezdődik el az igazi film.
Persze tudom, a hölgyszíveket meghódítja Jean Dujardin, az érett férfi, penge bajuszával, sármos mosolyával, mély tekintetével. S nincs semmi baj a rendező feleségeként a szerelmes naíva szerepét megszerző Bérénice Bejoval sem, bár nekem nem a zsánerem.
Kettejük együttes játéka is működik, különösen szép találat az, amikor Valentin kis szépségfoltot rajzol Peppy ajka fölé: az átlényegítés megtörténik, a varázslat működni kezd. Ám két szereplő előre dekódolható egymásra találása, szakítása, majd újra egymásra borulása kicsit lapos szüzsé nekem. Értem én, hogy a mozi nagy mítoszai mind ilyen egyszerű történeten alapultak, s hogy egy tömegművészetnek pont ezekre az egyszerű (de persze rafináltan alkalmazott) eszközökre van szüksége. Nyilvánvaló Hazavanicius szakmai magabiztossága: elég csak a világítás szépségeire gondolni – a fekete fehér moziknak ez egyik legnagyobb fegyvere. Másfelől az is biztos, hogy a nézők szívét sikerrel rabolja el a film minden (nem létező) kockáján átszüremlő szerelem a hőskori mozgókép mint művészeti forma, s mint visszahozhatatlan kultúrtörténeti fenomén iránt. Ám ha a filmkritika egyetlen tényleges támasza a filmélmény, akkor én kénytelen vagyok bevallani e felemás benyomásomat. Szerethető filmnek láttam A némafilmest, de sajnos nem győzött meg arról, hogy képes túllépni a mégoly lenyűgözően elvégzett stílusgyakorlat, vagyis pastiche műfaji korlátján. Még a bravúros táncos finálé ellenére sem, mely valóban pazar, hibátlan és hollywoodibb a hollywoodinál.
Ja, és amúgy én sem feledkezem el Uggie-ról sem, a minden feladatát hűségesen elvégző kilencéves terrierről, aki (!) minden bizonnyal szintén beleírta magát a filmtörténetbe.
The Artist - A némafilmes
